Matehetsz Szubjektív sorozatunkban ezúttal Gordon Győri Jánossal beszélgettünk, akinek tavaly jelent meg "Tehetségek együtt" című kötete, mely a tehetséges tanulók pedagógiai fejlesztésének egyik alapvető kérdésével foglalkozik: a tehetségek együttnevelésének témájával.
A tanulmány elolvasásával lehetőségünk nyílik megismerni egy olyan kutatás eredményeit, amelynek során a szerző azt igyekezett feltárni, hogy matematikában tehetséges személyek hogyan emlékeznek vissza azokra az ötven évvel korábbi tapasztalataikra, amikor egy speciálisan összeválogatott középiskolai tehetségosztályban együtt nevelték őket.
Miért kezdték érdekelni a matematika tagozatok, különösképpen a Fazekas matematika osztálya? Milyen kutatásai voltak ebben a témában, volt-e más hasonló kutatása? Mi a véleménye a tehetségesek együttneveléséről?
Több mint negyed százada foglalkozom a tehetségesség kérdésével, azon belül a tehetséges gyerekek nevelésének, pedagógiai fejlesztésének módszereivel is. A tehetségesekről szóló kutatásokban és szakirodalomban, de a közbeszédben is mindig is a legfontosabb témák közé tartozott a matematikai tehetség mibenlétének és fejlesztésének kérdése. Ennek több oka is lehet: egyrészt a matematika évezredek óta egyértelmű társadalmi fontossága, másrészt e képesség eredetének sokak számára talán kicsit rejtélyes mivolta, harmadrészt az, hogy ez egy korán felismerhető és jól fejleszthető terület – szemben nem kevés más tehetségterülettel. Én magam soha nem voltam jó matematikából, és ez mindig rossz érzés volt számomra. Így elkezdett az érdekelni, hogy vajon mit tudok megérteni legalább a matematikai tehetségről magáról – aminek én soha nem voltam még csak a közelében sem –, és a saját pedagógiai megértésemen keresztül hogyan tudom segíteni mások tehetségfejlesztő munkáját, illetve a tehetséges gyerekek fejlődését ezen a téren.
Kifejezetten a Fazekas-gimnázium speciális matematikai tagozata és annak legelső ilyen osztálya más okokból is érdekelt. Egyrészt – szemben sokakkal – én soha nem valamiféle versenyistállót láttam ebben az iskolában, hanem egy nemzetközi összehasonlításban is nagyon magas színvonalú pedagógiai műhelyt. Érdekelt, hogy ennek mi köze van a matematikai tagozathoz, ez a féle tehetségosztály mennyiben, hogyan járult hozzá ahhoz, hogy az iskola maga ilyen kiváló intézmény legyen. Másrészt a „spec. matek” tipikus példája a tehetségek együttnevelésének – amelyről itthon és a nagyvilágban annyi támogató, de legalább annyi, ha nem még több kritizáló, bíráló elemzés, vélemény született. Érdekelt, hogy ha magukat az érdekelteket kérdezzük meg, vagyis a tehetséges gyerekeket, akkor ők mit mondanak erről. A kutatásomban végül nem tehetséges gyerekeket, hanem tehetséges felnőtteket kérdeztem meg; azért, mert ebben a kérdéskörben kitüntetetten érdekelt az első ilyen magyarországi/fazekasos osztály. Ennek megint két oka van. Az egyik az, hogy tudtam, hogy innen legalább egy tucat kiemelkedő matematikus került ki: akadémikusok, nemzetközi díjasok, nemzetközileg elismert és használt matematikai tételek megalkotói, sőt, olyanok is, akik az elmúlt fél évszázad kiemelkedő matematikai tehetséggondozói lettek. A másik ok, amiért éppen 50 évvel az osztály érettségije után ennek az osztálynak a tehetségkérdéseit kezdtem kutatni, az az volt, hogy nagyon érdekelt, hogy a szocializmus – Kádár rendszer – kellős közepén vajon hogyan történhetett az, hogy egy matematikai tehetségosztály meginduljon. Ez ugyanis – legalábbis látszólag, első megközelítésben – teljesen ellentmond egy ekvalista, maximálisan egyenlőségelvű társadalomépítési filozófiának. És ez is nagyon érdekelt engem kutatóilag – és ennek kikutatását értelemszerűen csak ennek, a legelső osztálynak az esetében tehettem meg. Továbbá: a speciális matematika tagozat a magyar tehetséggondozás egyik legsikeresebb formája lett, amelyet már az 1962-t követő tanévben több budapesti, később tucatnyi más magyar iskolában is bevezettek, és mai napig is működik, és neveli a matematikában tehetséges magyar fiatalok újabb és újabb generációit. Tehát nagyon érdekelt ennek a történetnek a legeleje, az első ilyen osztály. De a legjobban mindent összevetve az érdekelt, hogy belülről milyen volt ez az osztály: pedagógiailag/tehetségpedagógiailag hogyan működött, milyen társas kapcsolatok jellemezték az osztály működését, milyen értékek domináltak az osztályban, hogyan viszonyultak egymáshoz a matematikában legkiválóbbak és a többiek – és a kutatási interjúim során leginkább az ezekre való visszatekintésre kértem a kutatás idején már közel 70 éves első spec. matekos fazekasos diákokat.
Hasonló kutatásom nemcsak nekem, nemzetközileg másoknak sem igen voltak: legalábbis az angol nyelvű szakirodalomban egy-két hasonló kínai kutatás leírását találtam, amelyek 2-3 évtizeddel egy tehetségképző program után kérdezték meg a benne résztvevőket a hajdani tapasztalataikról, élményeikről a tehetségek együttnevelése terén.
Én magam két konklúzióra jutottam a kutatás eredményeként.
Az egyik az, hogy a tehetségek együttnevelése nemcsak jó dolog, de elkerülhetetlen is az optimális fejlesztés érdekében. Egy nagyon egyszerű, nem is eléggé akadémikus kis párhuzammal élve: melyikünk gondolja azt, hogy vajon a forma 1-es autóversenyzők fejlesztésének optimális formája az lett volna, ha fiatalabb korukban olyan kocavezetők között gyakorolnak, mint amilyenek mi legtöbben vagyunk? Vagy hogy Pavarottinak az énektehetsége kibontakoztatása érdekében tette volna a legjobbat, ha soha nincs a saját tehetségével hasonló tehetségekkel körülvéve?Ha nincsenek tehetségműhelyek? De ez nem jelenti azt, hogy a tehetségek együttnevelése minden tehetségterületen, minden életkorban, minden gyerek számára hasonlóan fontos és jó. Én azokkal a volt tanulókkal is interjúztam, akik menet közben otthagyták ezt az első spec. matek („szupermatek”) osztályt, és egy másik iskola átlagos osztályába mentek át – hogy ők hogyan élték meg ezt a helyzetet. Természetesen nem jól, és ez természetesen ugyanolyan pedagógiai figyelmet érdemel, mint azoknak a pedagógiája, akik számára a legfejlesztőbb, a fejlődésükben leginkább stimuláló közeg az ilyen együttnevelési helyzet más tehetséges gyerekekkel.
Egy ettől nem független megállapításom az volt, hogy pedagógiailag helytelen ilyen együttnevelési környezeteket úgy létrehozni, hogy nincs mellé, mögé megfelelő konzulensi és/vagy pszichológusi vagy legalább valamilyen speciális segítőtanári környezet is kiépítve. Mert ez a jó, a kevésbé jó diákoknak, sőt a tanároknak is erős, igénybe vevő helyzet, amelyben jobb, ha úgy vannak jelen az érdekeltek, hogy mindig van egy háttér szakmai csapat, amely szükséges esetekben megfelelően szakszerű támogatásokat tud biztosítani.
Egy következő dolog, amit megértettem a kutatásnak köszönhetően, az az, hogy az ilyen nagyon intenzív együttnevelési helyzetek akkor tudnak hosszú távon is jó hatással lenni, ha a kiemelkedően tehetséges és kevésbé kiemelkedő, de ugyancsak magasan teljesítő gyerekek a pedagógusok segítségével rátalálnak azokra az együttműködési formákra, amelyekben kölcsönösen megerősíteni és elismerni tudják egymást. Számos más feltétel mellett ehhez viszont az is kell, hogy a nem kiemelkedő, de még mindig nagyon tehetséges tanulók is úgy érezzék az adott közösségben, hogy az maximálisan fejleszti és megerősíti őket; hogy az ilyen környezet a legjobb stimuláló-fejlesztő növekedési környezet számukra. Azt a környezetet, amelyben így tudnak jelen lenni és fejlődni a nem kiemelkedő, de még mindig nagyon tehetséges tanulók, hallatlanul nehéz pedagógiailag megteremteni – de az első spec. matek osztály országosan is kimagasló tanárai mégis képesek voltak ezt megtenni, mindenekelőtt az osztály történelem-földrajz (tehát nem matematika) szakos osztályfőnökének, Komlós Gyulának köszönhetően.
Még hosszan lehetne sorolni a kutatás fontos eredményeit, de már csak egyet említek: engem a kutatás arról győzött meg, hogy adott pedagógiai körülményeket megteremtve, bizonyostehetséges gyerekek számára bizonyos tudásterületek esetén – és a matematika ilyen terület – a tehetségek együttnevelése hatékony tehetségfejlesztői forma. De minden ilyen tehetségkibontakoztató formának újra és újra meg kell újulnia, mert a világ, a tudásterületek, a társadalmak, a „felvevő piac” és más körülmények is folyamatosan változnak. A kutatásomnak nem volt tárgya, hogy ezt a tehetséggondozási formát összevessem a jelen lehetőségeivel, igényeivel, szükségleteivel – de az az impresszióm, hogy a matematika tagozatos képzésnek némi kreatív, innovatív továbbfejlesztésre lenne szüksége ahhoz, hogy még újabb, hasonlóan sikeres 50 éve legyen itthon és a nagyvilágban.
Kapcsolódó cikkeink:
Megjelent Gordon Győri János "Tehetségek együtt" című kötete
DR. GYŐRI JÁNOS: „A KONSTRUKTIVITÁS ÉPPOLYAN ÖSSZETETT, MINT AZ ÉLET.”
