Menü megnyitása

Amikor a munka a játék élményét adja

2013. december 1.

Egy jó drámatanárnak nem lehet célja, hogy minden diákszínjátszójából ünnepelt színművész legyen. Helyette inkább gondolkodó, vitaképes, kommunikatív felnőtteket vár vissza az alma materbe. 

Tóth Zoltán 2007 óta a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola tanára, a drámaképzés munkaközösség vezetője. A dráma és színjáték mellett történelmet is tanít az iskolában, emellett az Eck Imre Alapfokú Művészetoktatási Intézményt fenntartó Apolló Kulturális Egyesület elnöke, számos díjnyertes diákszínjátszó előadás rendezője. Idén Bonis Bona – Kiváló versenyfelkészítő kitüntetést vehetett át. Arról beszélgettünk vele, létezik-e színjátékos tehetség, miért fontos a csapatmunka és vannak-e olyan témák, amelyeket nem lehet feldolgozni a gimnáziumi színpadon.
 
- Kezdjük egy fogalmi tisztázással: mi a különbség a drámapedagógia és a színjáték között?
- Ha röviden akarok válaszolni, azt mondom, hogy a drámapedagógiának nem célja, hogy színházi előadás jöjjön létre, míg a színjátéknak igen. A kettő persze sok szálon kapcsolódik egymáshoz, de a drámapedagógiában talán fontosabb, hogy az életre nevel, és hogy játszunk az életről, míg a színjáték során belebújunk valakinek a bőrébe, és azt megmutatjuk másoknak. 
 
- Miben tér el a két forma módszertana?
- Ez személyfüggő: nálam például erősen összefonódnak. A színjátékos óráimon ezért aztán minden módszer a drámapedagógiából ered, a kettőt nem tudom szétválasztani. A művészeti gimnáziumi tanárokkal érdekes kísérletet végeztünk: ötödikes gyerekek matematika óráján drámás módszereket próbáltunk ki. Játékos környezetbe, szerepjátékba helyezve, dramatikus formában próbáltuk megtanítani például azt, hogy néz ki egy kör. Az eredmények nagyon biztatóak voltak, ráadásul először öten voltunk a csoportban, majd tizennégyen fejeztük be a munkát.
 
- A művészeti iskolában hogyan épülnek egymásra a tantárgyak?
- Nálunk az első két évben csak drámajáték van: ez rengeteg játékot jelent és bár sok helyzetbe belekerülnek olyan drámai konvenciók, ahonnan már csak egy lépés lenne az, amit színháznak nevezünk, de mivel távolított közegben játszunk egy szituációt, ahol egy probléma megoldására, feldolgozására összpontosítunk, az egésznek mégsem színház szaga van, hanem játék íze. A második év végén összeállított 10-15 perces szerkesztett versműsor már más forma, aztán a harmadik évben már a színház környékén járunk. Ha valaki az Apolló Kulturális Egyesületbe jön játszani, akkor egy új csoportnál soha nem gondolkodunk előadásban, inkább ismerkedünk, játszunk, végül a drámajátékos órák lassan átszűrődnek színjátékba. Vannak olyan gyerekek, akik soha nem szerepelnének, de végig velünk vannak, mert egyszerűen érdekli őket ez a közeg, tetszik nekik, ami itt folyik. Ez a gimnáziumban is megjelent: vannak, akik inkább rendezőként kezdenek el gondolkodni, mások a díszlet körül foglalatoskodnak, vagy éppen szövegeket írogatnak. 
 
- Kit tekintünk tehetségesnek a színjátékban?
- Itt kevésbé használjuk a tehetséges kifejezést, helyette inkább azt mondjuk: „Milyen ügyes ez a gyerek!” Ha valaki nagyon odateszi magát, az sokszor nem azért van, mert színész akar lenni, hanem mert így próbálja magára felhívni a figyelmet. A központba akar kerülni, mozgatóvá akar válni: oda kell rá figyelni. És az ellenkezője is igaz: van, aki soha nem szólal meg, majd egyszer csak elmond egy rövid verset és döbbenten figyeljük, hogy milyen mélységeket értett meg belőle. Minket az érdekel, mennyire őszinte a gyerek, mennyire nyílik meg, hogyan képes tolmácsolni valamit. 16-17 éves kor körül már használom a tehetséges kifejezést, de a diák által befektetett munkán múlik, hogy ezzel az állapottal mit kezd. Kemény munka nélkül mit sem ér a tehetség: nálunk megismeri azt, hogy mit jelent, ha egy előadás nyolc hónapon keresztül készül. Ez nem olyan dolog, amiért besétálok a boltba, leveszem a polcról és máris az enyém. A fő kérdés, hogy eljut-e a Peter Brook által mondottakhoz a gyerek: „A játékhoz sok munka kell. De amikor ez a munka a játék élményét adja, nem érezzük többé munkának. A színház játék.” Azt hiszem, a színjátékos tehetség a munka és a játék egységéből, egyensúlyából születik.
 
- Ennek a munkának alapvető élménye a közösségben dolgozás.
- Így van; ha hat órán keresztül ülünk egy teremben, ahol a színpadon álló egyetlen embert figyeljük és segítjük a tanácsainkkal, senkinek se jut eszébe felállni és hazamenni. Vagy ha mégis, akkor az illető elszégyelli magát, hiszen azonnal megérzi a közösség erejét, és marad. Számos volt diákunk elégedetlen az egyetemi képzéssel, mert úgy érzik, a legtöbb tanár egyetlen igazságot képvisel, hiányolják a személyes kapcsolatokat. Kivételek persze mindig vannak, mégis problémásnak tartom, hogy valóban így épül fel a világunk. 
 
- Mennyire támogatja ezt a szemléletet a köznevelési törvény? 
- A drámások munkája erősen épít az önreflexióra, ami megjelenik a tanterveinkben is. Vagyis mi nem szégyelljük bevallani, ha hibáztunk, mert próbálunk belőle tanulni. A döntéshozók viszont nem igazán ismerik a területet, azt hiszik róla – a szülőkhöz és a gyerekekhez hasonlóan –, hogy mi itt színészeket képzünk, holott ez csupán egy lehetőség a célok között. Sok gyerek jön azért, hogy színész legyen, ez azonban menet közben átformálódik. Az én tanári pályámon mindösszesen ketten mentek el színésznek, amire azért vagyok büszke, mert helyette kiváló bölcsészek, orvosok, közgazdászok és nem utolsó sorban drámatanárok lettek belőlük. A színjáték, a drámapedagógia arról szól, hogy gondolkodó, jól kommunikáló emberek olyan érdekekért állnak ki, ahol az emberség az első szempont. Természetesen, ha valaki mégis színész akar lenni, azt kötelességünk segíteni, de azt is meg kell mondanunk, ha úgy érezzük, ez nem az ő útja. A színjáték a szélsőséges helyzetekben is segít, mert kinyitja az embert, megtanítja csoportban gondolkodni és dolgozni. A problémák mindig ott kezdődnek, ha valaki kiemelkedik a csoportból, ez aránytalanságokat, feszültségeket szül. Tanárként nemcsak a tehetséges gyerekekkel kell foglalkozni, hanem az egész csoporttal. 
 
- Vannak rossz mondatok?
- Nincs olyan nap, hogy ne mondanánk ilyeneket, a kérdés az, hogy felismerjük-e őket. A legnagyobb kihívás jól kérdezni tudni: olykor érzem a kérdéseimen, ha a saját válaszomat akarom hallani, ez baj. Az én generációmat frontális módon nevelték, alig volt ránk valaki valóban kíváncsi.
 
- A színjáték időben is sokat kíván a gyerekektől. Hogyan viselik ezt a szülők?
- Jól, hiszen látják, hogy jó helyen van a gyerekük. Az eredmények is kézzel foghatóak. Ha elkészül egy előadás, amit lát a szülő és érzi a mögötte lévő óriási munkát, az katartikus élmény tud lenni. De nemcsak ez: ha egy gyerek belátja, hogy, mondjuk, otthon el kell mosogatnia, az is eredmény. Fontos tanulság, hogy ha életünk valamelyik oldala rendben van, az húzza magával a többit is: a mi színjátszóinknak nincsenek folyamatos tanulási gondjai, hiszen megérzik a sikert, van egy olyan terület, ahol ki tudnak teljesedni, a többi szinte jön magától. Nagyon erős barátságok szövődnek a csoportokban, ahol a tagok megdöbbentően őszinték mernek és tudnak lenni. Ehhez az őszinteséghez a játék segítségére van szükség: amikor később élesben előjön egy hasonló helyzet, a gyereknek eszébe jut, hogy ő már volt ilyenben. 
 
- Mi viheti rossz irányba a gyereket?
- Egy dolgot nem tehet egy szülő: nem tilthat. Nem tilthatja meg például, hogy színész legyen a gyereke. Ebben a korban a tagadásban fogalmazzuk meg magunkat: nem vagyok rocker, nem vagyok punk – nem tudom, hogy mi vagyok, de ez a kettő biztosan nem. Keresik az útjukat, ebben a szülőnek partnernek kell lennie: a szülő nem mászhat fel a gyerekkel együtt a kötélre, és helyette sem csinálhatja ezt meg, viszont ott kell állnia, hogy elkapja, ha esetleg leesne róla. Ha társ tud lenni a szülő, könnyebben győzhető meg a gyerek nemszeretem dolgokról is. 
 
- Milyen más területeket fejleszt a színjáték?
- Testtudatossá válik tőle az ember, de az önismeretet és a kommunikációt is fejleszti. Az itt elengedhetetlen kreatív gondolkodás ma többet ér bármilyen diplománál. A csapaton belüli problémamegoldó képesség, a másik iránti tolerancia alapfeltétele annak, hogy közösen létrehozzunk valamit. 
 
- Vannak tabutémák?
- Nincsenek, legfeljebb rossz kontextusok: fel kell építeni egy olyan hátteret, ahol bármilyen téma előjöhet. Állandó probléma viszont a bármifajta kisebbség iránti tolerancia hiánya, ez ma sokkal szembeötlőbb, mint néhány évvel ezelőtt. Az integráló oktatás nem tud mit kezdeni például a fogyatékosokkal, miközben minden tizedik gyerek küzd valamilyen fogyatékossággal. Ezt a problémát muszáj közösen kezelnünk, mert az előítéletek egyre mélyebbre fészkelik be magukat, nem ritkán otthonról is jönnek a káros gondolatok.
 
- A próbákon inkább megírt darabot vesznek elő vagy közösen írják meg a szöveget?
- Ez a csoporttól függ: egy folyamatban közösen, demokratikusan hozunk meg egy döntést. Témákat tárgyalunk, melyekkel foglalkozni akarunk, ha van hozzá írott anyag, jó, ha nincs, akkor össze kell raknunk. Nekem fontos a kész anyag, hogy elindulhassak, de a következő generációhoz tartozó kollégáim már maguk szeretik létrehozni a szöveget. 16-17 éves korban könnyebb egy létező szöveggel dolgozni, olyankor már más az énkép, kívülről látják magukat. 
 
- Mi a helyzet a fiúk és lányok arányával?
- Valós problémánk, hogy kevesebb fiú jelentkezik színjátszónak, mint lány, de találtunk erre egy megoldást: már nem gimnazistákat akarunk elérni, hanem lejjebb kezdjük a „toborzást”, gyerekszínjátszóként bevonzzuk őket, akik aztán többnyire maradnak is. Azt a fázist kell megelőzni, amikor ez már ciki lesz, ez pedig a kamaszkor kezdete. A lemorzsolódás minimális, általában családi zűrök esetén következik be. Ha rossz jegyeket kap a gyerek az iskolában, sokan a színjátszást hibáztatják, építik le elsőként: ilyenkor türelmesen el szoktuk magyarázni, hogy nem attól lett rossz tanuló a gyerek, mert egy csapatban keményen dolgozott. A szülők szerencsére meg szokták ezt érteni.  
 
- Más tantárgyaknál is bevethető a drámás módszer? 
- Feltétlenül: történelemtanárként nehezen élem meg, hogy száraz tényanyagot tanítunk ahelyett, hogy folyamatokat láttatnánk. Ha együtt játszunk, beszélgetünk, gondolkodunk, vitatkozunk, máris nem az lesz érdekes, hogy mikor volt a francia forradalom, hanem az, hogy mi vezetett el odáig. De természettudományos tárgyakat is hatékonyan lehet így tanítani. Fükéné Walter Mária például „drámás fizikát” tanít nálunk, minden kémiai folyamathoz van egy verse, a képzős osztályoknál pedig színekkel dolgozik. Bebizonyítja, hogy az anyag tud élni, hiszen emberek formálják. Miért érdekelne a gyereket egy olyan kémiai reakció, amihez semmi köze nincs? Ha viszont sikerül elérni, hogy kötődjön a tartalomhoz, máris elértük a célunkat. Az eredmények minket igazolnak: Pécs városában a mi drámatagozatunkon a legjobb a szövegértés és az évek során folyamatosan javul. 
 
- A diákszínjátszó mozgalom fontos eseményei a versenyek. Mit gondol ezekről?
- Fontosak a versenyek, de a találkozások lényegesebbek bármilyen oklevélnél vagy értékelésnél. A versenyben az a legjobb, hogy az ügyes és a valóban tehetséges diákok közötti választásban külsős szakemberek vannak a segítségünkre. Az pedig a legrosszabb, hogy egyetlen, kijelölt alkalommal kell megmutatni, mire vagy képes: ha éppen rossz formában vagy és a zsűri nem megfelelő pedagógiai érzékkel kezeli mindezt, az komoly kudarcot okozhat. Amikor viszont nincs tétje a dolognak, csodák tudnak születni.