Akadálymentes verzió
Menü megnyitása

A cigányság nem probléma, hanem feladat

2015. május 6.

Bogdán Lászlót, Cserdi polgármesterét, újdonsült Tehetségnagykövetünket kérdeztük. INTERJÚ.

Cigányságát és magyarságát egyforma büszkeséggel vállalja Bogdán László, aki március végén vette át a tehetségnagyköveti kinevezést. Interjúnkban elmondja, hogy első pár cipőjét tizenhárom évesen kapta, majd néhány évvel később a faluvezetéssel szembeni elégedetlenség indította el a kreatív problémamegoldás irányába. Provokatív megszólalásainak, figyelemfelkeltő akcióinak köszönhetően mára a fél ország ismeri a nevét. Szerinte nincs „cserdi csoda”, mégis azt mondja: tíz éven belül gyökeresen megváltozhat Magyarország.
 
Bogdán László
 
A nyilvános megszólalásaidat tanulmányozva úgy tűnik, hiszel abban, hogy az őszinteség, a nyíltság átalakíthatja a világunkat. Miért kell a nevükön nevezni a dolgokat? 
Mert félek a rejtett terrorizmustól, az álcázott szavaktól, attól, hogy ha valami felmerül a gondolataink között, azt magunkban őrizve dédelgetjük. Félek attól, hogy eljuthatunk újra oda, amikor a 30-as években az európai gazdasági válság közepén bizonyos csoportokat kipécézett magának a politika, és közölte, hogy ők a bűnösök. Ha viszont én nyíltan beszélek arról, hogy mi történik ma Magyarországon a cigánykérdésben, akkor rejtett vágyakat húzok ki azokból a körökből, akik bizonyos dolgokat gondolnak rólunk, de – egyelőre – nem merik azokat kimondani. Nem akarok megmondóember lenni, egyszerűen meg akarom győzni a szkeptikusokat. Látjuk, tudjuk mi is, hogy vannak problémák, hát akkor rajta, beszéljünk róluk! A magyarországi cigánykérdést ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy Európában az iszlám vallású embereket kezelik: nem gondolhatjuk, hogy minden mohamedán terrorista, ugyanúgy azt sem, hogy minden cigány bűnöző és tolvaj. Meglep, hogy folyamatosan csodálkozunk, hogy gond van ezekkel az emberekkel, miközben elfelejtjük, hogy állandó kirekesztés sújtotta őket. Csak két példa: nem tudok olyan cigányemberről, aki 1945-ben, a földosztáskor földet kapott volna, de a rendszerváltás idejéről se tudok neked olyan cigányt mondani, aki kárpótlási jegyhez jutott volna. Ma Magyarországon úgy egymillió cigány él, ennek a tömegnek legfeljebb az 1-5%-a problémás, a többi viszont, ahogy én szoktam mondani: középszer. Azért nem mondom, hogy középosztály, mert a cigányoknál nincs meg az a réteg, aki a közéletben részt vehetne, képviselné az érdekeiket. Vannak még a nagyon gazdag cigányok, akik olyan módszerekkel szerezték a vagyonukat, amivel mi nem akarunk azonosulni. 
 
Ebben az esetben ki az a mi? Cserdire és az ott élőkre gondolsz?
Nem Cserdire, hanem Magyarországra gondolok. Cserdi képes volt változásokat indukálni a közéletben: a rólunk szóló YouTube-felvételek nézettsége meghaladja a százezret, de amíg mi nem szólaltunk meg, nem voltak ilyen adatok. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ha 100-150 ezer cigány családnak lenne internet hozzáférése, akkor a világ is másképp látszana. De ma egy cigány családból alig valami látszik a külvilágból. 
 
Hogyan határoznád meg Cserdit valakinek, aki még csak hallott róla, de nincs személyes élménye? 
Egyszerű a definíció: ha idejön, ne nézzen egzotikus állatnak, higgye el, hogy magyar állampolgár vagyok, aki cigány származású és büszkén szereti a hazáját. Ez az egész dolog valódi, stabil alapja: szeretjük a hazánkat, bár sokan nehezen hiszik el rólunk. Nem akarom megtagadni a cigány származásomat sem, mert büszke vagyok rá, de nem akarok vele tovább domborítani, mert nincs értelme. Látszik, színe van, de a viselkedésem nem különböztet meg másoktól, tehát a cigánykérdést más vágányon kellene futtatni, mint ahogy most történik. Nem akarok „díszcigány” lenni, csak azt szeretném elérni, hogy az ország megértse: ha valódi változásokat akarunk, ahhoz szükséges az én nézőpontom is. Amikor adakozunk, az nem megjátszott arisztokrata szerep, hiszen csak az tud adni, akinek magának is van. Egyszerűen azt akarjuk, hogy másokban is ingert keltsen ez a viselkedés. 
 
Hogyan kerültél Cserdibe?
Pécsen születtem, de Cserdiben nőttem fel. Apám bányász volt, Pécsen éltünk egy ideig panellakásban, aztán kiköltöztünk ide. Nem azért jöttünk el, mert nem illeszkedtünk be, hanem mert idegen volt a számunkra a paneldzsungel, viszont a régi szomszédokkal ma is jó viszonyt ápolok. Ugyanakkor Cserdiben láttam a szegénységet, a nyomort, rengeteget éheztem.  13 éves voltam, amikor meglett az első cipőm. Nem volt módom iskolába járni: egyszerűen nem tehettem meg, pedig szerettem volna. 
 
Nehéz gyerekkorról beszélsz. Hogyan tudtál onnan felállni?
Senki sem tart revolvert a fejedhez, hogy hülye legyél. Apróságokkal lehet eljutni az igényig. Mert igényeket kell magunknak felállítani, nem pedig vágyakat – azok nagyon messze vannak. Hogy mi a különbség igény és vágy között? Ha például úgy vágyom az ötöslottó főnyereményére, hogy nem lottózom. De ha akarok egy sportcipőt, azért tudok tenni, kétkezi munkával, szorgalommal, és ha cigány vagyok, eközben megcáfolhatok pár, rólunk a közéletben kialakult képet. 
 
De te csak egyetlen vagy az egymillió cigányból: hol lehet elkezdeni egy ekkora munkát?
Kialakultak közhelyek, széles körben forgó viccek a cigányságról. Mondok egy ilyet: a Piros Zsiga programunkban egy piros zsiguliba beszáll négy cigányember és terményeket visz szerte az országban a rászorulóknak. Amikor azt mondják ránk, hogy „zsigás cigányok”, rögtön megsértődünk ahelyett, hogy kifognánk a vitorlából a szelet és nyíltan építenénk a sztereotípiákra.
 
A piros zsiguli
 
Miért mondják rám, hogy „büdös cigány” vagyok? Tudja, gondolja, hallotta vagy mondta neki valaki? Esetleg tapasztalta? Ha valaki a saját szemére, fülére, orrára hallgat, és az legyőzi az előítéleteket, akkor nyert ügyünk van. Ugyanúgy fürdök, mosakszom és fogat mosok minden nap, mint te. Nem különb egyikünk a másiknál. Nem a bőrszín határozza meg a milyenséget. Vannak a történelmünkben százéves traumák, a cigányság viszont egy jelen fájdalom. A technika rengeteget fejlődött, az ember meg semmit: sokak szemében a bőröd színe határozza meg az emberségedet, nem a tulajdonságaid. Ezt nem akarjuk észrevenni, de Cserdi hangot ad ennek. Hiszek benne, hogy tíz éven belül komoly változások jönnek. 
 
Országosan?
Persze, régen túlnőtt már ez Cserdin, nem csak mi gondolkodunk így. A szkeptikus embereket nem legyőzni, hanem meggyőzni kell: értelmes embereknek ésszerűséggel, jó tettekkel, jó szándékkal, egyenes beszéddel és egyenes tekintettel ez menni fog. A bűn nem azonos a cigánysággal. A szegénység viszont igen, és ezt kell megoldanunk. 
 
Vagyis a létező vagy nem létező tapasztalatok torzítják a cigányságról alkotott képet. Ti pedig odamentek és egyesével elmagyarázzátok, hogy ez nem így van?
Igen, erről van szó. Ha ezt a komoly kérdést a társadalomra vetítjük ki, rájövünk, hogy cigányok és magyarok között alig van kapcsolat, ami meg van, azt a „mondták” és a „gondolták” határozza meg. Nincs olyan platform, ahol cigány és magyar tudná ütköztetni az érveit. Illetve mégis, a tömegközlekedési eszközökön, ahol kigyúrt cigánygyerekek tovább erősítik a sztereotípiákat, ettől pedig a közélet közömbössé válik vagy félni kezd. Nem azért jöttem, hogy utáljanak, azt sem hiszem, hogy szeretni kellene: elég, ha elfogadnak. Tekintsünk kicsit a jövőbe, amikor előítéletesek vagyunk: egy magyar gyerek mellett négy cigány születik. Vajon a te gyerekednek milyen emberrel lesz esélye komoly kapcsolatot teremteni? Az itt élő cigányságnak az utóbbi félezer évben a kirekesztés volt az osztályrésze, de persze ezért ők is sokat tettek. Újra mondom: nevükön kell nevezni a dolgokat. Nincs cigánybűnözés, vannak viszont cigány elkövetők. 
 
Volt már olyan, hogy az odanyújtott segítő kezet valaki ellökte magától?
Mi az adományozással Dévától Ócsáig, Budapesttől Cserdiig megtettük, amit meg tudtunk tenni. Amikor erről beszélek, nem csak materiális dolgokra kell gondolni, hiszen szép szót is adtunk. Nem találkoztam olyan magyar emberrel, aki nem volt erre vevő, ugyanakkor a cigányokon érezhető volt az „elvárom, hogy adjatok” hozzáállás, még a köszönöm szó is hiányzott. Cigánytelepen nőttem fel, ismerem a gesztusokat. Ahogy adtuk, abban volt alázat, de ahogy elvették, abban nem volt stílus. 
 
2002 és 2006 között polgármester-helyettes voltál Cserdiben, 2006 óta pedig polgármesterként dolgozol. Miért döntöttél úgy, hogy egy közösség élére állsz?
Nagyon korán, kisgyerekként láttam a bajokat. Bármit kértem az aktuális faluvezetéstől, mindig elküldtek. Nem értettem, hogy ha valaki segítséget kér, akkor az, aki tudna segíteni, miért éli meg ezt traumaként. Hiszen itt a legnemesebb dolog történik: a bizalmába férkőzhetsz valakinek azzal, hogy segítesz. Azt gondoltam, hogy ha egyszer lesz hozzá eszem, én is elindulok és megpróbálom.  
 
Mit kértél, amire nem volt a válasz?
Nem volt a falunak pingpongasztala, nem tudtunk elmenni sehova játszani. Kértünk egy labdát meg egy ütőt: ez ’93 körül nem kerülhetett többe 500 forintnál, talán még annyiba se. Sosem biztattam senkit arra, hogy menjünk együtt, mert akkor erősebbnek látszunk. Ha ütő kellett vagy labda, akkor én mentem és kértem, de sosem adtak semmit. Aztán megoldottuk: ütőt farostlemezből készítettünk kézi dekopírfűrésszel, az asztalt meg szétesett szekrények lapjaiból raktuk össze. Sajnálom, hogy akkor nem volt fényképezőgépünk és nem tudtuk megörökíteni, milyen innovatívak vagyunk, hogyan oldunk meg egy problémát. 
 
Amikor polgármester lettél a négyszáz lelkes Cserdiben, hol kezdted el a munkát? 
Leszereltem a rácsokat a polgármesteri hivatalról. Úgy tíz-tizenkét mázsa vas volt a falakon, én mindet levettem. Egyet elraktam emlékbe, a többit oda vittük, ahol szükség volt rá, magánházakhoz, lakásokhoz, vagy ahol állatokat tartanak. A bizalom hiánya rakta fel a rácsokat, aztán a bizalom szedte le azokat. Az emberek nem értették, miért bontom le azt a szép kerítést. Aztán rájöttek: szép, szép, de kell az oda? 
 
Leszedni a rácsokat világos üzenet. De hogyan lehet meggyőzni az embereket?
Egyesével és párbeszéddel, úgy, hogy teret adsz nekik. Nem szabad feltételeznem, hogy aki tudatlan, az rossz is: a tudatlanság nem gonoszság. A cigány közélet éhezik arra, hogy teret kapjon. Ha valaki kér tőlem valamit, és én azt tudom teljesíteni, abba a mai napig beleborzongok: ez élmény és megtiszteltetés.
 
Bogdán László az iskolában
 
Miért hittek neked a falubeliek?
Nem csapok be senkit, nem ígértem Kánaánt. Amikor krumplit kezdtünk termeszteni, az apám módszerét követtem: amikor ő segítséget kért, otthagyta a karóráját és a személyi igazolványát zálogként, majd a kölcsön visszafizetésekor visszakapta azt. Én is az órámmal és a személyimmel állítottam be egy nagy multihoz, meg azzal, hogy nincs pénzem. Nagyon meglepődtek, és azt mondták, hogy velük olyan még nem történt, hogy egy polgármester ezzel jön, végül bármifajta szerződés nélkül leszállították a terméket. Ez áprilisban történt, mi szeptemberben már visszaadtuk a megkapott értéket, én pedig megköszöntem a bizalmukat. Az üzletet egy kézfogás pecsételte meg: ez fontos gesztus volt adó és fogadó részről egyaránt. Cserdi egész fejlődését megalapozták azzal, hogy újra bíztak egy kisközösségben. Nem gondolom, hogy tudnám a tuti receptet a hazai cigánykérdés megoldására, de azt tudom, hogy az elmúlt huszonöt év próbálkozásai bedőltek. A mai cserdi hozzáállás viszont rokonszenvet kelt, az emberekben jó érzéseket hoz felszínre. A cigányság nem probléma, hanem feladat, amin közös érdek dolgozni. Úgy juthatsz el mindenkihez, ha igazat mondasz. Ha rossz valami, meg kell mondani szemtől szemben, de ha nagyon jól működik, azt is. Igen, a testvérednek vagy a nagybátyádnak is, tekintet nélkül arra, hogy milyen szálak fűznek hozzá. Mert nincs különbség: egy probléma akkor is probléma, ha az öcsémről vagy a szomszédomról van szó, ebben nem lehet rangsorolni. 
 
Mindjárt tíz éve vagy polgármester. Beszélj azokról a gyerekekről, akik ebbe belenőttek, akiknek már természetes, hogy Cserdi rendezett, tiszta épületekből álló település.
Szakmunkások lettek, dolgoznak, mások hivatásos katonának vagy rendőrnek készülnek. Iskolába járnak, a közösség mintagyerekei. Persze nem mindenki, de gondolj bele: nekünk nem voltak szakmunkásaink, halmozottan hátrányos helyzetű volt a falu, most már pedig csak hátrányos helyzetű. 45 ember szerzett iskolai végzettséget, iskolánk van Bükkösdön, amit egy fantasztikus ember, Meisl Károlyné irányít. Amikor még a fenntartó a cserdi önkormányzat volt, én polgármesterként sosem gondoltam, hogy jobban kellene értenem az iskola vezetéséhez, mint az igazgató asszonynak: nekem csak egy dolgom van, pénzt és jó szándékot belerakni. 
 
Ezek a gyerekek ottmaradnak?
Persze: a község Facebook-oldalán láthatod, hogy ezek nem beállított képek, a srácok nem díszletben állnak. A büszkeséget kell visszaadni, nem az önteltséget. Azt az érzést, hogy büszke vagyok a hazámra, a falumra, a szomszédomra. Hogy nem David Beckham a példaképem, hanem az apám meg az anyám. Apró, fontos dolgok ezek, amik a személyiséget erősítik. 
 
Mit gondolsz a különböző roma ösztöndíjakról, célzott támogatásokról?
Rossz a pozitív diszkrimináció, teljesen ellene vagyok. Identitászavar lesz a vége, ha el akarod hitetni a környezeteddel, hogy ufó vagy, miközben mindenki tudja, hogy csak egy cigánygyerek vagy, és pont. Mert ha te az egészséges normák szerint viselkedsz, akkor senkit sem érdekel, hogy milyen színű a bőröd. Senki nem úgy kel fel, hogy ma utálni fog öt cigányt, hanem úgy, hogy félni kell tőlük. Ez részben gerjesztett félelem, de már mondtam: mi is tehetünk róla. Nem hiszek az integrációban, a roma stratégiában sem: abban hiszek, hogy mindenkit rá lehet vezetni a jó útra és meg lehet győzni. Megint hangsúlyozom: nem nagy számról beszélünk, ami a problémás eseteket illeti! Ugyanakkor egyre feszesebb a húr, egyre nagyobbak az indulatok: ez így nem mehet tovább. 
 
Volt egy kezdeményezésetek tavaly, a nyári iskola. Mi ez pontosan?
Onnan indultunk, hogy a gyerekeket le kell kötni, mert ha nem csinálunk nekik programot, akkor ők csinálnak maguknak, és ilyenkor mindig a csínytevés az első a sorban. Ezt akarom felszámolni, mert nevelni kell őket, nem pedig szabadjára engedni. Minden szülőjük dolgozik, nem lézenghetnek a negyven fokos hőségben a gyerekek.
 
Cserdi gyerekek programra várva
 
Ismerni akartuk a szellemi készültségüket, hogy miben tehetségesek. Sok minden kiderült: vannak rajzban, énekben, olvasásban tehetségesek, de vannak hiányosságok is. Nagy sikerű kezdeményezés volt tavaly, idén is folytatjuk, nulla forintból és sok lelkesedésből jött létre. Egy terem kellett csak hozzá egy megfelelő végzettségű szülővel. Hasonló módon alakult ki a dzsúdózás is nálunk: most 24 gyerekünk dzsúdózik, és három hónap után olyanokat nyomtak le a tatamin, akik négy éve ezt tanulják. Azok a gyerekek, akik igazi rosszcsontok voltak a suliban, most példás magatartásúak, mert fegyelmet és tudást szereznek az edzéseken. Tartást adtunk nekik úgy, hogy az nem került semmibe. Szabó Ferenc, az edzőjük szerint vannak köztük olyan tehetségek, akik akár olimpiáig is eljuthatnak. Ne vegyük el ezt az érzést, ne rontsuk el buta kommentekkel, amik arról szólnak, hogy Cserdiben cigány harcosokat képzünk. Mert a cigány is tud olvasni.
 
Hogyan határozod meg a tehetséget?
A zseniket nem kell trenírozni, azok magukat tolják előre. Nekem a tehetségről egyszerű képletem van: koszos az ablak, de ha tisztára tudom törölni, te pedig átlátsz rajta, akkor én tehetséges vagyok. Hiszem, hogy ez az apró esemény ma nincs eléggé megbecsülve: nem látom a közéletben, hogy tisztelnénk, aki tisztára pucolja az ablakot. Az is egy tehetség, ha a gyerekeink képesek rendszeresen iskolába járni, csak ezt nekik nem mondta még senki, hiszen a cigányság esetében a tehetséget legtöbben a muzsikálással azonosítják. A tehetség fogalma nem lehet kirekesztő. Nem beszélünk arról, amikor egy kisfiú szépen szaval vagy egy kislány gyönyörűen olvas. A tehetségnagyköveti címet arra is szeretném használni, hogy ezek a tehetségek hangot kapjanak, és 2016. március 25-én legalább egy tucat cigánygyereket akarok magammal vinni a Tehetségnapra. Mert az élet minden területéről meg kell mutatni a tehetségeket. Ha ez az ablakban van, akkor ott. 
 
Cigány biozöldség, „önöknek termelünk”, Piros Zsiga, köcsögmentesítés – csak néhány a médiában nagy port kavart terminusaid közül. Honnan jönnek a szlogenek és marketingfogások? 
Nem másolok senkit, mert bárkit lemásolni nagyobb tudás kell, mint valami eredetit létrehozni. Adottságként kaptam, hogy gondolkodhatok én is. Nem hiszem, hogy különleges az, amit képviselek, inkább csak emberi. Sokan leírták már, de Cserdi nem csoda: az a csoda, ha valaki ezt komolyan gondolja. Nem címkékre van szükségünk, tenni kell a dolgunkat. 
 
Mi a megoldás?
Nincsenek személyes kapcsolatok az emberek között, ezen kell először változtatni. Egyetlen pozitív diszkriminációt bevezetnék: a munkaadónak kötelező lenne visszavenni a nőt, ha lejárt a gyed. Ebben érdekeltté kellene tenni a cégeket, ez a cigánykérdés megoldásában pedig forintosítható eredménnyel járna. 
 
1990-ben tizenhat éves voltál. Mit érzékeltél a rendszerváltásból? És hogy érzed magad most?
Sokkal reményvesztettebb voltam akkor, mert mindig elhajtottak a polgármesterek. Dühös voltam, mert azt mondták, hogy mindent szabad lesz, hogy amit kérsz, majd odaadják, de nem. Persze ma már én sem adok semmit csak úgy: kell, hogy legyen mögötte munka. És gondolok a folytatásra is: sok okos ember van körülöttem, akiket nap mint nap tréningezek.
 
Képek: MayerAndrás és Cserdi község facebook oldala