Képességfejlesztés játékosan

 

 

Az embert az különbözteti meg más fajoktól, hogy rendkívül flexibilisen képes megküzdeni azokkal a problémákkal, amelyekkel az életben találkozik. Ez a képesség olyan agyi funkciókon múlik, melyek az evolúció során, a maitól nagyon eltérő környezetben fejlődtek ki, ám épp a rugalmasságunkat mutatja az a tény, hogy most is jól tudjuk őket használni. A kognitív képességeket sokféle rendszer szerint fel lehet osztani. Vannak olyanok, melyek alapkogníciókhoz kapcsolódnak, ilyenek a motoros képességek, az észlelés vagy a figyelem, de ezekre épülnek összetettebb képességek is, mint amilyen a döntéshozás, a problémamegoldás, az emlékezet vagy akár a nyelvhasználat. Lássunk egy egyszerű példát: amikor felvesszük a telefont, sok kognitív képességet használunk, így alapvető motoros képességeket: azonosítjuk, hogy ki beszél hozzánk, szükség van nyelvi képességekre is, de döntéseket is kell hoznunk, problémát megoldanunk, a társas készségekről nem is beszélve. Mindaz, amit nap mint nap, akár rutinszerűen elvégzünk az életünk során, ezeknek a képességeknek egyfajta ötvözete. A hétköznapi problémákat könnyedén megoldjuk, ám nagyobb kihívásoknál szükséges, hogy igazán jók legyünk ezen a területen. A kognitív képességek az életkor növekedésével tompulnak, ám ez ellen sokat tudunk tenni: rendszeres tréninggel ez az állapot megelőzhető. A korai időszakra, amikor a kognitív képességek kialakulnak, szintén igaz ez: gyakorolni, használni kell a kognitív képességeinket, mert ez hosszú távon is meghatározza, hogy teljesítünk ezen a téren. 

 

A pedagógiai programoknak természetesen része a kognitív képességek fejlesztése, ám sokan úgy látják, hogy az iskolák gyakran a "mit" kérdésére helyezik a fő hangsúlyt, miközben ezek a képességek a "hogyanra" válaszolnak. Egyszerűsítve mindezt: a dolgozatokban általában arra kíváncsi a tanár, hogy a jó választ adta-e a diák, de ezeknél a képességeknél inkább az a lényeges, hogy a vizsgált személy milyen stratégiákat követ, mennyire tud alkalmazkodni egy helyzethez. 

 

Ha az általános kognitív képességeket nézzük, akkor például az intelligenciakutatás több mint száz évre nyúlik vissza. Akik jók az általános intelligenciateszteken, azoknak általában jók az eredményeik a kognitív képességeket vizsgáló méréseken is: ezek a készségek sokszor átfednek, máskor meg egymásra épülnek. Ha valaki például jó verbális feladatokban, az valószínűleg matematikai problémákban is könnyebben igazodik el, mert gyorsabban jön rá a logikus válaszra. A kognitív képességek vizsgálatának tehát hosszú története van, ám mindig időbe telik, amíg az eredmények beépülnek olyan rendszerekbe, mint az oktatás. Közben pedig a világ is folyamatosan változik, a mai fiatalokat értelemszerűen nehezebb rávenni arra, hogy könyvből, tábláról, frontális módszerekkel szerezzék meg a tudást, ezért is kezdtünk el azon gondolkodni, hogy játékos formában, népszerű mobil eszközökön hogyan lehet ezeket a képességeket mérni, fejleszteni, használni. 

 

A kognitív teszteket már a nyolcvanas években használták sok helyen, később ezeket elkezdték számítógépre fejleszteni, főleg azért, mert amikor egy szakember vagy pszichológus veszi fel a standard kognitív teszteket, az ő jelenléte és kérdései bizonyos fokig irányítják a válaszokat, ám ha a vizsgált személy egyedül ül egy számítógép előtt, akkor már máshogyan teljesít. További előnye az ilyen teszteknek, hogy rengeteget fel lehet venni egyszerre. Ugyanakkor be kell vallani, hogy hiába a számítógépes közeg, ha a figyelmi vagy észlelési feladatok unalmasak maradtak: amikor húsz percen keresztül pöttyök jelennek meg a képernyőn, amikre klikkelni kell, az ugyan jól méri, hogy kinek milyen a figyelme, de nem éppen érdekfeszítő tevékenység. A következő lépcsőfok tehát az, hogy ezeket a teszteket próbáltuk játékos formában újrafogalmazni: ha egy unalmas teszt kerettörténetet kap vagy érdekes a grafikája, esetleg kompetitív helyzetbe ágyazódik, ahol a saját teljesítményem összehasonlíthatóvá válik másokéval, akkor az arra motiválhat, hogy tovább játsszam. Miközben a vizsgált személy játékként tekint rá, valójában komoly, tudományos megalapozottságú tesztet hajt végre. Kutatóként a mi feladatunk az volt, hogy ellenőrizzük, a játékfejlesztők által megtervezett játékok megfelelnek-e a pszichológiai teszteknek, vagyis nem kerültek-e bele olyan elemek, amelyek a teljesítménynek nem azt a részét mérik, amit tesztelni akartunk. 

 

Vannak olyan elemek, melyeknek mindenképpen benne kell lenni, oda kell figyelni, hogy a teljesítmény mérése az egyetlen kiválasztott kognitív képességre irányuljon, amit épp vizsgálni akarunk. Ciklikus folyamatról van szó: elmondjuk a játékfejlesztőknek, hogy mit szeretnénk, ők létrehoznak egy játékot, amit megnézünk és kipróbálunk. Ugyanazzal a csoporttal a standard teszteket és a játékokat is felvesszük, a kapott eredményeket összehasonlítjuk. Ha hibákat találunk, akkor visszakerül a játék a fejlesztőkhöz, és így tovább. A tapasztalat az, hogy a gondos, többlépcsős munka során a játékok egyre jobban mérik azt, amit mérniük kell. 

 

Ahogy mondtam, mindenkinek kell a fejlődés és a fittség megtartása, de a célirányos problémamegoldáshoz, a flexibilitás fejlesztéséhez szükséges végrehajtó funkciók szempontjából ez rendkívül érzékeny időszak: ha ekkor rendszeresen használjuk a kognitív képességeinket, az megerősítheti azon agyi kapcsolódásokat, amelyeket felnőtt korban már stabilan tudunk működtetni. Azt, hogy mikor kezdődik az időskori tompulás, a demencia, nagyban befolyásolja, hogy a személy mennyire tartja fitten ezeket a képességeit: ha nyugdíjba megy valaki, de továbbra is vállal munkát vagy akár csak rejtvényt fejt, vagyis rendszeres agyi kihívások vannak az életében, akkor sokkal lassabban indul el a tompulás. A reakcióidő, a flexibilitás ugyan csökken, de mégis szinten tarthatóvá válik akkor, ha rendszeresen karban tartjuk őket. 

 

A kognitív képességek eléggé különválaszthatóak, ráadásul az eddigi tesztek is mindig egy képességre összpontosítottak. Ha valaki rendszeresen játszik egy játékkal, akkor a kapott eredmény egy képesség leírására használható: ha például az első száz közé kerül valaki, akkor tudhatja magáról, hogy azon a téren kiemelkedő a teljesítménye, de ha azt látja, hogy leszakad, akkor érdemes lenne többet foglalkoznia vele. Dolgozunk komplex játékok fejlesztésén is, melyeknél nem az a cél, hogy pontosan azonosítsuk, melyik képességen múlik a teljesítmény, hanem az, hogy az életkorilag legfontosabb elemek benne legyenek és azt gyakorolhassák a játékosok. 

 

Többfajta eredmény van: megnézhetjük, hogy a saját korábbi teljesítményünkhöz képest hol állunk, vagy azt, hogy a hasonló életkorúak vagy az azonos neműek csoportján belül mi a helyzetünk. A visszajelzési lehetőségeket tovább akarjuk fejleszteni, a rendszer is adhatna tanácsokat, hogy mit kell tovább edzeni. Ha iskolákban vezetjük be őket, akkor ott a pedagógus láthatja, hogy kik a nagyon tehetségesek, akikre oda kell figyelni, és kik a leszakadók, akiknek extra segítség kell.

 

Kezdjük az emlékezettel, ami óriási terület, különböző módokon osztható fel. Ott van a retrospektív emlékezet (hogy múltban megtörtént dolgokra emlékszem-e), vagy a prospektív emlékezet (hogy emlékszem-e majd, ha boltba megyek, hogy mit akartam venni), melyek mindenkire jellemzőek. Amit itt a leginkább érdemes kiemelni, az a munkamemória: az éppen megoldás alatt álló feladat elemeiből hányat tudok feldolgozni. Ha valamit manipulálunk az agyunkban, mindig szükséges a munkamemória, annak kapacitása azt mutatja, hogy mennyi feladattal bírunk el.

 

A logika és gondolkodás egyike a komplex rendszereknek: ezek fejlődése sokáig elhúzódhat, és erre épít az oktatási rendszer is, hiszen bizonyos logikai rendszerek megjelenése életkorhoz, időhöz kötött. A hétköznapokban sokszor azon múlik vállalkozásaink sikere, hogy logikusan végig tudtuk-e gondolni, mi a következő lépés, hogy megfelelő módszert választottunk-e a céljaink eléréséhez.

Ami a döntéshozást illeti, tény, hogy naponta több száz döntést hozunk meg, nagy részét rutinszerűen: mennyit reggelizünk, milyen ruhát veszünk fel és így tovább. Ezeken nem gondolkodunk túl sokat, de olykor muszáj nagy döntéseket hozni, és ilyenkor sokat számít, hogy mi alapján tesszük ezt meg. Sokan az első ötletüket támasztják alá és ahhoz gyűjtenek információkat, hogy megerősítsék magukat abban, hogy kezdetben is igazuk volt. Ennél jóval kevesebben választják a hipotézistesztelést: mi lenne akkor, ha nem lenne igazam? Ez az egyik biztosíték arra, hogy ne kövessünk el nagy hibákat, ugyanakkor nem kellemes érzés feltételezni, hogy tévedhetünk, és mégis: a legtöbb döntési hiba oka az, hogy bármi volt az elképzelés, azt jónak tekintjük ahelyett, hogy megnéznénk, mi lenne a célravezető módszer.

 

A téri gondolkodást is mindenki jól ismeri, hiszen a navigáció egyiket azon kognitív képességeinknek, melyek tudatos szinten megjelennek: amikor egy új helyszínen tájékozódunk, kiderül, mennyire tudjuk használni a térképet. Ma sokan a GPS alapján tájékozódnak, és ezért nem edzik annyira ezt a képességüket, ami rögtön kiderül, ha nincs gépi segítség a közelben.

A reakcióidő az életkor előrehaladtával érezhetően lassul, ám fejleszthető és szinten tartható: akik sok időt töltenek számítógépes játékokkal, azoknak sokkal gyorsabb a reakcióideje, ami más képességekre is kihat, gyorsan reagál különböző ingerekre és fel is dolgozza őket.

 

A figyelem alapképesség, ami ma megint csak különösen fontos: a zajból ki tudjuk-e szűrni a célingereket? Ez a mai oktatás egyik nagy kihívása: amikor táblagépek, mobilok és tucatnyi más eszköz veszi körbe a diákokat, a rengeteg információból hogyan szerzi meg a szükséges információkat? Vannak olyanok, akiknek minden képességük meglenne, hogy jó eredményeket érjenek el, ám nem tudnak odafigyelni: az otthoni tanulást a multitasking akadályozza, a folyton felugró chatablakok, a különböző üzenetek elvonják a figyelmet. Folyamatos koncentráció kell ahhoz, hogy le tudjuk kapcsolni a nem szükséges ingereket, de ezt egyre nehezebb megtenni ma.

 

A számolás az emberre jellemző képesség, ami nem csak olyankor jelenik meg, amikor valamit össze kell adnunk, hanem mindig, amikor megszámolható dolgokkal kell manipulálnunk. Sok eszköz megoldja ma helyettünk a számolást, míg régebben mindent papíron kellett elvégezni: akik idős korban rejtvényeket fejtenek, éveket tudnak nyerni a mentális tompulásból, hiszen szinten tartják az elméjüket azzal, hogy a kognitív képességeiket rendszeresen edzik. Olyan ez, mint a testmozgás: attól, hogy egyszer vagy néhányszor csináljuk, még nem érünk el valódi eredményt. De a rendszeresség csodákra képes.