Gonda Judit a Mérei Intézet munkatársa, és nem mellesleg Juli, egy igazán különleges kislány édesanyja. Diszlexiáról, fejlesztésről, otthon is használható módszerekről beszélgettünk vele.
Ön a Mérei Intézet munkatársa: milyen feladatai vannak, hogyan telik egy átlagos munkahete?
Régóta dolgozom az Intézetben. Amikor idekerültem, ez volt a híres Fővárosi Pedagógiai Intézet. Akkor a Herskovits Mária vezette Fővárosi Tehetséggondozó Központnak voltam az intézményválasztással kapcsolatos pedagógiai szakértője. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, változtak az idők és ezzel együtt a feladataim is. Jelenleg a „Tanulótájékoztatás” szakterületért vagyok felelős, de hozzám tartozik az „Életvitel és gyakorlat” NAT műveltségterület gondozása és az osztályfőnöki munka is. Szerencsém van, mert nem fél 8-tól délután fél 5-ig dolgozom, hanem van egy törzsidő, amikor mindenkinek bent kell lennie, de a többit magam oszthatom be. Így meg tudom oldani, hogy egy héten két napon hamarabb végezzek, és a lányommal délután közösen tudjunk tanulni. Persze ennek is meg van a „böjtje”, más napokon este 6 órakor megyek haza.
Nem pusztán oktatási szakember, de édesanya is. A pedagógiai tapasztalatait mennyire tudatosan alkalmazza a gyermeknevelésben?
Sajnos túlságosan is! Sokszor jobb lenne, ha kevesebbet tudnék a szakmáról, ha kevésbé lennék tisztában azzal, mi lenne jó a gyereknek, ha kevésbé lennék tájékozott a lehetőségekről. Persze ez csak nekem okoz nehézséget. Törekszem rá, hogy „anya” tudjak maradni és ne a „pedagógust” vagy még rosszabb esetben a „fejlesztőpedagógust” lássa bennem a lányom. Az elmúlt évek során az otthoni fejlesztések, új módszerek kitalálásával az én pedagógiai eszköztáram is gyarapodott. Azt hiszem, kölcsönösen fejlesztjük egymást a lányommal!
Mesélne egy picit Juliról, a kislányáról is?
Juli most ötödik osztályos, 11 éves. Pici kora óta megdöbbentett ötleteivel és élénk fantáziájával. 3 évesen képzeletbeli barátnője volt, Cson Adélia (a nevet ő találta ki), aki repült az égben, és a hajának színét hangulatának függvényében változtatta. Hosszú-hosszú történeteket mesélt arról, mi történt „barátnőjével”. Kreativitása a hétköznapi élet számos területén megmutatkozott, újabb és újabb ötletekkel állt elő, ha valamit szeretett volna elérni. Gyerekközösségbe könnyen beilleszkedett, az idősebb gyerekek is szerették, követték. 2-3 éves korától csak a szerepjátékok kötötték le, kitartóan játszott Duplo emberfigurákkal, bábozott, babaházzal játszott. Duplóból azonban csak tornyot épített 4x4-es kiskockák egymásba rakásával, rajzai nagyon kezdetlegesek voltak, megragadtak a fej-láb emberke szintjén. 4 évesen belekerült a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetének kutatásába, amely vizsgálatainak összegzésében az alábbiakat írta Juliról: „Eredményeink szerint a gyermek összteljesítménye meghaladja az életkornak megfelelő átlagot…. A mozaik- és rajzpróbák alapján formaészlelési és komplex mozgáskoordinációs, grafomotoros képességei valamelyest elmaradnak az életkori átlagtól. Ennek oka valószínűleg olyan elmaradás valamely részképességben, amely további kivizsgálást, különleges odafigyelést, illetve felzárkóztatást, fejlesztést igényelhet. A szókincs-próbán nyújtott teljesítménye alapján elmondható, hogy szókincse az életkori átlaghoz viszonyítva fejlett.” Szóban elmondták, hogy a részképesség elmaradásával egyelőre nem kell foglalkozni, ezt öt éves kor előtt nem érdemes vizsgálni – inkább csak kötelességüknek érezték felhívni a figyelmet az adott életkorban megfigyelhető állapotra.
És mi volt a helyzet az óvodai csoportban?
Az óvónők csak dicsérték Julit, ők is látták fantáziáját, érdeklődő kedves személyiségét. Felesleges aggódásnak gondolták azonban, hogy oka lenne annak, hogy nem rajzol, nem épít, nem rak kirakós játékot: „Majd fog rajzolni, van, aki csak nagycsoportban kezdi”- nyugtatgattak. Amikor a gyerek otthon sírva fakadt, hogy a királylány ruhájára háromszögeket kéne rajzolni és ő nem tudja, akkor bebizonyosodott, hogy nem akarat kérdése, hogy nem tud, nem szeret rajzolni. És ott volt a pszichológusi vizsgálati eredmény, amely már jelzett, hogy probléma lehet.
Ezek után hogyan léptek tovább?
5 éves volt, amikor először jártunk a Nevelési Tanácsadóban, majd évekig vittem különböző fejlesztésekre. Egy éven át otthon végeztük a BHRG (Budapesti Hidroterápiás Rehabilitációs Gimnasztika) Alapítvány speciális fejlesztő tornáját. Bár rengeteget fejlődött, az első iskolásévekben kirajzolódott, hogy kevert tanulási zavara van, iskolai tantárgyak tekintetében elsősorban a matematika, a helyesírás és az angol írásbeliség okoz nehézséget.
Juli– elfogultság nélkül – egy nagyon-nagyon kedves kis-nagylány. Szociális érzékenysége kiemelkedő, küldetésének érzi, hogy sérült embereken segítsen, éppen a jelnyelvet kezdi elsajátítani. Problémamegoldó képessége élethelyzetekben átlagon felüli. Kitartásával, szorgalmával sok mindent elér.
Zugló egyik legerősebb általános iskolájába jár, ahol jó eredményeket ér el.
Milyen feladatokat, kihívásokat jelent a szülő számára egy részképesség problémás gyermek? Milyen fejlesztési módszereket használnak otthon és az iskolában?
Kihívásnak tekintem, hogy kigondolom, milyen módszerekkel tudom Juli tanulását segíteni. Sokat tanultam Szabolcsy Zsófiától is, aki több éven keresztül, mint fejlesztőpedagógus állt Juli mellett. Azt hiszem az a legnehezebb, hogy a hagyományos korrepetálás egy ilyen gyereknél nem működik. A „másképp”-en van a hangsúly: memory-kártyákkal tanulunk, gondolattérképet rajzolunk, mozgással kísérjük a megtanulandó tananyagot – akár a káposztanövény felépítését is. Juli vizuális memóriája kifejezetten jó, nagyon sokat rajzolunk. Mivel a szövegértés is a fejlesztendő területek közé tartozik, szövegolvasással nehezen tudja a tananyagot elsajátítani. Történelemhez például kitaláltam, hogy Power Point bemutatókat készítünk a leckékhez (ez a lényegkiemelés megtanulását is segíti) sok-sok képpel (már az is rengeteget számít, hogy a Google képei között válogat). Amikor a bemutató segítségével el tudja már mondani a leckét, készítünk egy egyszerűsített változatot, amelyben a képek, bizonyos adatok maradnak, de a megtanulandó szöveget kiveszem. Szerencsére a történelem tanárnő nagyon együttműködő, így Juli dolgozatírás helyett felelhet a bemutató anyag segítségével.
Mennyire felkészültek a pedagógusok a részképesség-zavaros gyerekek tanítására?
Sajnos úgy gondolom, hogy a pedagógusok nincsenek felkészítve a különleges bánásmódot igénylő gyermekek tanítására, értékelésére. Nem véletlen, hogy a Mérei Intézetben elkezdünk egy műhelymunkát, ahová azokat a pedagógusokat várjuk, akik speciális nevelési igényű fiatalokat tanítanak.
Igaz, hogy a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek önbizalma hamar csorbát szenved? Ebben a tekintetben mi a helyzet a kislányával?
Bármennyire is erősítem benne, hogy ő miben kiváló, mi az, amiben tényleg jobb, mint a kortársai, nagyon nehéz magasan tartani az önbizalmát. Juli második osztályos korától néptáncol a Bihari Együttes Gyerekcsoportjában. Nagyon fontosnak tartom részben azért, mert a táncnak is erős fejlesztő hatása van, részben pedig azért, mert ebben a közösségben ugyanolyan, mint a többi gyerek, teljesítményével nem lóg ki negatív irányba társaitól. Ő is nagyon-nagyon vágyik minden sikerre, amit, valljuk be, neki sok esetben sokkal nehezebb vagy szinte lehetetlen elérni.
Hogyan és miben segíthet egy részképesség zavaros gyermeknek egy-egy verseny és maga a versenyhelyzet?
Úgy gondolom, kétféle gyerektípus van: az egyik szeret versenyezni, a másik nem. Juli, talán éppen azért, mert nagyon vágyik a sikerekre, szívesen vesz részt versenyeken. A néptáncban az a jó, hogy csapatban lehet elérni az eredményeket. Egyéni versenyre elég kevés lehetősége van egy különleges bánásmódot igénylő gyermeknek. Juli évek óta részt vesz különféle levelező versenyekben, idén például honismereti versenybe nevezett be. Azt tapasztalom, hogy ezeknél a levelezős versenyeknél az értékelés csak pontszámszerű, nincs valódi visszajelzés a gyerek számára. Még magas pontszám esetén sem érzi át a teljesítmény örömét. Másodszor indult idén az SNI Országos Szépíró Versenyen. Erre nagyon büszke, bár a kerületi fordulónál nem jutott tovább. Az amúgy borzasztó csúnyán író gyermekem a versenyen megtáltosodott. Később, amikor megjegyzem, hogy olvashatatlan, amit írt, rögtön visszavág, hogy ő nem is ír rondán, hiszen a szépírón is indult! Most egy sajátos nevelési igényű gyermekeknek rendezett kerületi szintű szavalóverseny előtt állunk, Julira bíztam a döntést, hogy akar-e indulni. Felcsillant a szeme a lehetőségre, így most éppen verset vadászunk.
Mit üzen a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek szüleinek?
Nagyon fontosnak tartom, hogy minden szülő bízzon a gyerekében! Nem buta, csak részképesség-problémás, ami pedig annyit jelent, hogy vannak olyan területek, amelyek az átlagos vagy az átlag feletti szinten állnak. Ezeket a területeket kell megtalálni! Tudom, hogy sok szülő nem tudja a gyerek tanulását napi szinten segíteni, de fontos, hogy kapcsolatban álljon a gyermek fejlesztőjével, rendszeresen konzultáljon vele, legyen szó akár órán használható segédeszközökről vagy azokról a mondatokról, amelyeket a gyermek szakértői véleménye tartalmaz.
