A példa ereje

 

 

Gyerekkorom óta találkoztam sérült emberekkel. Teljes mértékben átéreztem a helyzetüket, láttam, hogy ugyanúgy képesek bármire, mint a többségi társadalom tagjai, csak a világnak egy picit alkalmazkodnia kellene hozzájuk. Nem szeretem a sérült vagy fogyatékos kifejezést: ez megbélyegez és kirekeszt, valamifajta értékcsökkent állapotot feltételez, ami nem igaz. Különösen bánt, ha a saját korosztályom tagjaitól hallom, hogy felelőtlenül dobálóznak a másságot elfogadni képtelen, sértő kifejezésekkel.

 

Mert láttam, hogy sokan vannak közöttük, akik nem tudnak beszélni, így még visszaszólni se képesek, ha valaki bántja őket. Ha tanúja voltam ilyen esetnek, akkor sem tudtam igazán, mit tegyek: az erőszak természetesen nem vezet célra, amellett úgy tapasztaltam, hogy amikor kiálltam a saját igazamért, alig néhányan csatlakoztak hozzám. Így jött az ötlet, hogy építsek hidat azok között, akik korlátozottak a beszédükben és azok között, akik nem. Banálisnak tűnhet a példa, mégis fontosnak tartom, hogy mindenki egyformán tudjon kérni egy kiló kenyeret a boltban.

 

Hogyan vágtál bele a kutatásba?

2012 decemberében kezdődött minden: családi összejöveteleken sokat hallottam egy kedves ismerősről, aki a gégeműtétje után teljesen elveszítette a hangját és évek óta nem tudott kommunikálni a külvilággal. Amikor az ötlet megszületett, nem volt még táblagépem és azt sem tudtam, hogyan kell ezeket programozni. Az osztályfőnökömnek és informatika tanáromnak, Czigléczky Gábornak elmondtam a tervemet, aki biztatott és javasolta, milyen úton induljak el. Segített az alapok elsajátításában és innentől folyamatosan fejlesztettem otthon, gyakran segítségül híva az interneten elérhető leírásokat. 

 

A Magyar Innovációs Szövetségnek (MISZ) rengeteget köszönhetek. Az általuk kiírt Országos Ifjúsági Tudományos és Innovációs Versenyt azért tartom nagyszerűnek, mert nincs kötött téma, minden jelentkezőnek megadja a kreativitást és eközben kivételes mentorálási hátteret biztosít. A verseny kétfordulós: miután a húsztagú zsűri döntése alapján valaki bejut a második fordulóba, két-két zsűritagot rendelnek minden versenyző mellé, akikkel több alkalommal lehet konzultálni. Ezek egyénileg vagy kisebb csoportokban zajlanak: ez utóbbinál élmény volt látni, hogy életemben először hasonló érdeklődésű, tenni akaró fiatalokkal ismerkedhettem meg. A konzultációkon mindenki bemutatja a saját munkáját, majd ötleteket, javaslatokat kapunk a további fejlesztéshez, végül a kész pályamunkát le kell adni, amit aztán újra a teljes zsűri bírál el. Az első három helyezett részt vehet a European Union Contest for Young Scientists (EUCYS) nevű, tavaly Prágában megrendezett versenyen, de ezt megelőzően egész nyáron folytatódott, illetve újra kezdődött a mentorálás.

 

Prágában koncentráltabb volt a zsűrizés: minden indulót hat zsűritag látogatott meg, akiknek egyenként fél-félórás interjúk során mutattuk be a projektjeinket. És persze más volt a nagyságrend, hiszen ott harminchét ország százhuszonhat versenyzője volt jelen. A szeptemberi EUCYS után, ahol bronzérmet vehettem át, egy hónappal jött egy Brüsszelbe szóló felkérés az Európai Kutatási és Fejlesztési Bizottságtól: itt kétszázötven tudós és kutató, valamint uniós törvényhozó előtt volt lehetőségem a témámról beszélni. Rendkívül inspiráló közegek ezek: a résztvevők lelkesedése, komolysága, téma iránti elkötelezettsége sok erőt ad. Prágában és Brüsszelben is úgy érzékeltem, hogy a szervezők példaképeket keresnek, akiket a többi fiatal elé állíthatnak. A brüsszeli konferencia után sokan odajöttek érdeklődni a részletekről, számos kapcsolatot tudtam építeni tapasztalt és pályájuk elején álló kutatókkal egyaránt. Amikor hazatértem, olyan levelek vártak, amelyek a jövőbeli kutatási irány meghatározásában is segítettek. Mindenkivel abban maradtam, hogy amikor kifejlesztettem a terméket, jelentkezem, ők pedig majd segítenek a bevezetésben és terjesztésben. 

 

Itthon a MISZ és a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége) támogat. A fejlesztés során nagyban építhetek tesztelőim tapasztalataira, valamint tanáraim és mentoraim tanácsaira is számíthatok. A Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkeztem mérnök-informatikus szakra. Szeretném nagyon magas szinte fejleszteni tudásomat, hogy az informatika adta korlátlan lehetőségeket nemes célokra fordíthassam. 

 

Nekem nagyon lényeges a biztos családi háttér: többgenerációs értelmiségi családban élek. Otthon mindig hittek bennem, ezért aztán én is hittem önmagamban. Már egészen korán szabad teret engedtek a kreativitásnak: hatévesen forrasztópákát kaptam a szüleimtől, nyolcévesen a testvéremmel magunktól szétszedtük és megjavítottuk a mosógépünket. Tapasztalataim szerint a kortársaim közül sokan rendelkeznek jó adottságokkal, de ha hiányzik az önbizalom, a szemük előtt lebegő példa, a kemény munkába vetett hit, akkor nem fognak előrébb járni. 

 

Péceli vagyok, itt jártam általános iskolába, angol tagozatos osztályba, de az érdeklődésem mindig is műszaki irányultságú volt. 

 

Szerettem volna az informatikában elmélyülni, erre pedig ez a legjobb intézmény, hiszen itt nagyon magas színvonalon tanulunk mindent, osztályfőnököm, Czigléczky tanár úr mellett Oláh Katalin tanárnőnek köszönhetek sokat. 

 

Teljesen véletlenül: két éve letettem az emelt szintű angol érettségit, arra készülve bukkantam egy „nyelvcsere” weboldalra, ahol bárki beírhatja, milyen nyelven szeretne tanulni és cserébe ő milyen nyelven tanítana. Angol beszélgetőtársaim közül többel már élőben is találkoztam, de főleg Skype-on tartjuk a kapcsolatot. Sokan lelkesek az ötlettől, hogy magyarul tanulhassanak, aztán alábbhagy az érdeklődésük, de vannak, akik kitartanak. Nem egy kötött „tanmenet” szerint haladunk, a szóbeliségre helyezzük a hangsúlyt. 

 

Nincsenek felvett hangok: beszédszintetizáló motorokba rakom a szöveget, amik aztán létrehozzák a kész beszédet, ami élő hangnak tűnik. A programban igyekeztem összeszedni azokat az általános életvitelhez szükséges kifejezéseket, amelyekre mindenkinek szüksége van. Három szintje van a PictoVerbnek. Az elsőn a betegágyhoz kötött felhasználók tudják kifejezni elemi szükségleteiket, érzéseiket. A második szinten tematikus csoportok vannak, étkezéstől tisztálkodásig, eszközhasználattól szabadidő eltöltéséig gyűjtöttem össze a kifejezéseket. Nem mondanám, hogy szótárról van szó, hiszen a képek kombinációjából is összerakhatok egy mondatot, például azt, hogy kérek két pohár vizet, de a lányok azt is eldönthetik, ha piros kockás vagy kék csíkos szoknyát akarnak felvenni. A harmadik szinten bármit szabadon begépelhet a felhasználó, így lehetővé válik a kötetlen kommunikáció is. A program képes a fej- és szemmozgás figyelésére is, így azok is használhatják, akik nem tudják megérinteni a képernyőt.

 

Sok, érintett családdal ismerkedem meg, akik miután hallanak a PictoVerbről, megkeresnek, én pedig vonatra vagy buszra szállok, és elviszem nekik a táblagépet, hogy teszteljék. Nagyon megérint, ha több éves némaság után, esetleg életében először „megszólal” valaki a PictoVerb segítségével, ez ad számomra motivációt a folytatáshoz. Olyan jövőt képzelek el, ahol nincsenek egymástól elvágott csoportok, ahol a ma sérültnek nevezett emberek ugyanolyan életet élnek, mint a többiek. Tudatosan stigmacsökkentő a találmány, hiszen az, hogy az alkalmazás mobil eszközökön elérhető és természetes hangon szólal meg, segít az integrációban. 

 

Nem utólag kerestem célcsoportot egy technológiához, hanem fordítva: menetközben folyamatosan teszteltem a leendő felhasználókon a programot, a visszajelzéseik alapján tudtam továbbhaladni. A felhasználói felületet addig egyszerűsítem, amíg bárki tudja majd használni. Itt is biztatóak az eredmények: a legfiatalabb tesztelőm két éves, a legidősebb nyolcvanöt esztendős, és mind egyforma hatékonysággal bánt a PictoVerbbel. 

 

2013 januárjában már tervezgettem a megvalósítást, márciustól fejlesztettem, májusban le kellett adni a MISZ versenyére, vagyis nagyjából két hónap alatt készült el. Aztán a nyarat is , a család úgy ráncigált el pihenni. Tanítási időben nappal az iskolai feladataimat látom el, a fennmaradó időben ezzel foglalkozom. Sosem tudtam szabott időre jól teljesíteni, ezért is nem jártam ilyen típusú versenyekre: szeretek alapos munkát végezni, a részletekre kiterjedő figyelemmel eljutni a megoldáshoz. 

 

A MISZ nevezett a MATEHETSZ Határtalan lehetőség felhívására, ami nagylelkűen támogatta a Svédországba jutásomat. A Nobel Alapítvány a hetvenes években hozott létre egy szemináriumot, hogy a svéd középiskolásokat motiválja, hogy minél többen foglalkozzanak tudománnyal és innovációval. Egy előzetes válogatás után az egész világról huszonöt fiatalt hívtak meg, s külön megtiszteltetés volt, hogy a helyszínen nyolcunkat kiválasztották, hogy a Királyi Műszaki Egyetem hallgatói előtt tartsunk előadást a témánkról. Meglátogattuk a Karolinska Intézetet, Svédország egyetlen orvostudományi intézetét, de jártunk a Nobel-múzeumban is. Izgalmas volt a tudományetikai szeminárium, ahol két professzor moderálása mellett kellett érvelni a kutatás etikai dimenzióival kapcsolatban. Óriási élmény volt részt venni a Nobel-díj átadásán, majd az azt követő banketten egy külön fogadás keretében Nobel-díjas tudósokkal beszélgethettünk: külön öröm volt, hogy többen kiemelték korábbi magyarországi élményeiket. 

 

Akkor lesz tiszta a lelkiismeretem, ha azok a családok, akiknek szükségük van rá, elérhető áron világszerte meg tudják vásárolni a terméket. Vannak más, hasonló ötleteim is, néhány éve például írtam egy számítógépes böngészőprogramot, amivel leegyszerűsödik az internethasználat: a segítségével ma már egész nap a gépen lógnak azok, akik korábban el voltak zárva ettől a lehetőségtől. Ha le tudjuk egyszerűsíteni a világot, akkor a legkülönbözőbb képességekhez, igényekhez tudunk majd alkalmazkodni.