Szegedi, szabadkai és budapesti középiskolásokat vonnak be a nyári szünetben megvalósuló Ismerjük meg a másikat! projektbe. A cél olyan tudás megszerzése, amelyet útikönyveket böngészve biztosan nem lehet elsajátítani: a résztvevő diákok szakemberek és helyiek segítségével maguk tárják fel a városok elfeledett múltját vagy rejtett oldalait. A programban részt vesz a budapesti Lauder Javne Iskola, a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium, valamint a szegedi Deák Ferenc Gimnázium, melynek magyar- és médiatanárát, a projekt szakmai vezetőjét, Erdélyi Esztert kérdeztük.
Erdélyi Eszter diákjai körében
A közös munka címét olvasva – Ismerjük meg a másikat! – az jutott eszembe, hogy olyan fogalmakat fog körbejárni, mint a tolerancia, a nyitottság, a másik elfogadása, és ez részben így is van. Kezdjük ezzel: a diákok gondolkodásában megjelennek, fontosak ezek a terminusok?
A mostani köznevelési rendszer elviekben lényegesnek tartja az említett fogalmakat, de a gyakorlatban nem hagy elég szabad teret a tanároknak arra, hogy érdemben, szervezett kereteken belül foglalkozzanak velük az iskolákban: ha a tanárban van ilyen irányú affinitás, akkor magának kell megoldania, mikor és milyen formában kerülnek elő ezek a terminusok a tanórán, ha egyáltalán marad a tényanyag megtanítása mellett idő. Ugyanakkor azt is látom, hogy a diákokban óriási igény van arra, hogy beszélgessünk, mondjuk, a toleranciáról. Rengeteg ezzel kapcsolatos kérdés feszíti őket, és ezek nem következnek feltétlenül a tinédzserkori lázadásból: a diákok sokszor bizonytalanok a saját identitásukban, tudni szeretnék, milyen lesz a felnőtt életük, hogyan tudnak abba érdemben beleszólni, egyáltalán milyen érzés döntéseket hozni, részt vállalni aktívan a saját életükben és a közösség működésében. Azt látom, hogy a szülők is segítséget várnak az osztályfőnököktől: ha úgy érzik, hogy a gyerekük nem jól érzi magát a bőrében, akkor egy jó pedagógus sokat tud segíteni. A magyar közéletben erősödő szélsőségek jelentik a másik nagy problémát: ezek a családokban is megjelennek, és az iskolának muszáj árnyalni a leegyszerűsítő képleteket, meg kell mutatni más lehetséges nézőpontokat. Ehhez persze kellenek elhivatott pedagógusok, akik az ügy mellé állnak.
A gyerekek mennyire pontosan artikulálják az őket foglalkoztató problémákat? Vagy inkább a tanár kérdez rá ezekre?
Van, aki odajön, és felteszi a kérdéseit, másokat biztatni kell, hogy beszéljenek: a lényeg, hogy ne szoruljon bennük semmi, ami foglalkoztatja őket. A tanár segíthet abban, hogy nyitottan tudjanak más emberekkel beszélgetni önmagukról és a gondjaikról. És olyan fogalmakról, mint a történelem, a nemzettudat, a helyünk a világban, magyarság és európaiság – természetesen ezekről nem beszélnek ennyire cizelláltan, de rá lehet őket vezetni az ezekről való gondolkodásra. Ez persze nem úgy zajlik, hogy bemegyek az óra elején, és közlöm, hogy ma a melegekkel vagy a cigányokkal fogunk foglalkozni: a tanár egész személyiségével azt kell, hogy közvetítse, hogy mindenről lehet és kell is beszélni, ami jelen van az életünkben, hiszen az ránk is tartozik.
Ezek szerint ez a szemlélet is motiválta a projekt elindítását. Hogyan állt össze a program?
A programnak vannak előzményei: a szegedi Grand Caféval régóta jó kapcsolatot ápolunk, a médiát tanuló diákjaink minden hónapban megnéznek ott egy filmet, ami egész más élményt jelent, mintha otthon, laptopról tennék ugyanezt. Egy tavalyi projektben pedig már szó volt szó volt hasonló kérdésekről: egy angol szakos kollégám, Andóczi József, filmrészletekkel tárgyalta az angolszász kultúrában a másság kérdését, és itt szóba kerültek a fogyatékkal élők, a bevándorlók, a melegek, a társadalom peremén élők, közvetve a demokrácia kérdése is. Az idei, a Norvég Civil Alap támogatásával megvalósuló programba bekapcsoltuk a budapesti Lauder Javne Iskolát, ahol Jávor István fotós, filmrendező, dokumentumfilmes kollégám vezeti a médiaképzést, és a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium – Varga Anikó igazgatónőnek köszönhetően – is fogékony volt az együttműködésre. Adódott az ötlet, hogy egymás városával kezdjünk valamit, de ne úgy, ahogy azt a sztereotípiák sugallnák. Vegyük például Szegedet: mindenkinek a halászlé, a szabadtéri játékok, a hídi vásár jut eszébe a városról, de a mi célunk az volt, hogy a fővárosi diákok meglássák, a kultúra milyen más formái és helyszínei működnek nálunk. Ilyen szempontból Budapest persze kimeríthetetlen: mi a szegénységet választottuk témaként, és Pikó András, a Klubrádió riportere segítségével megszerveztük, hogy a szabadkai gyerekek eljuthassanak olyan családokhoz, nélkülöző emberekhez a nyolcadik kerületben, akiket civilek látnak el rendszeresen élelmiszerrel. A szegedi diákoknak azt akartuk megmutatni, hogy mi van a szecessziós Szabadkán és a palicsi tavon túl: a zsidó kultúra eltűnő vagy már eltűnt emlékeivel ismertetjük meg őket, és ezen keresztül betekintést nyernek egy másik alföldi város életébe is.
Hogyan zajlik a program?
A résztvevő fiatalok egymással is találkoznak júniusban: a négy-ötfős csapatokat egy-egy tanár vezeti, és ekkor ismerkednek meg az egyes városokban rendelkezésünkre álló segítőkkel is. A program végére létre kell hozni valamilyen alkotást a résztvevőknek, de nem szabtuk meg, hogy mi legyen ez: lehet film vagy irodalmi beszámoló, fotómontázs, vers, interjú vagy más – szeretnénk, ha erről is közös döntés születne. Július első napjaiban zajlanak a látogatások egymás városában, majd Szegeden találkozunk, ahol megosztjuk a tapasztalatainkat, és az új tanév kezdetére kell olyan formába önteni az élményeket, ami a nagyközönségnek is megmutatható lesz.
Hogyan lehet megismerni a másikat? Egyáltalán: lehetséges ez?
Nyilván nem arról van szó, hogy életre szóló barátságok köttetnek a párnapos együttlétek során, de ennek a lehetőségét sem zárhatjuk ki. Az egyes városokban minket segítő kollégák olyan szakemberek, akik mélységében ismerik a szóban forgó témákat, garanciát jelentenek arra, hogy el tudjunk indulni a megfelelő irányokba. Az emberi kapcsolatok, a kommunikáció a leglényegesebb. Mondok egy példát: a szabadkai zsidóság történetét nem csak levéltári forrásokat böngészve akarjuk megismerni, hanem úgy, hogy esetleg a közösség tagjaival megismerkedünk, beszélgetünk. Ha a homályos pontokat vagy az előítéleteket sikerül tisztázni, az máris közelebb visz egymás megismeréséhez. Ami a budapesti témát, a szegénységet illeti, a viszonylagos anyagi biztonságból érkező szabadkai gyerekek olyan családok életébe nyernek bepillantást, amilyeneket még soha nem láttak: mi is kíváncsiak vagyunk, hogy mit kezdenek majd ezekkel az erős élményekkel. A segítőik azért vannak, hogy felkészítsék őket, így tudni fognak a mélyszegénység okairól, hogy mit jelent szegénynek lenni a nagyvárosban, hogy miért segít nekik egy-egy értelmiségiekből szerveződő csoport, és így tovább. Szegeden az alternatív kulturális élet számos szereplője áll a rendelkezésünkre, hogy megismertessék a fővárosi gyerekekkel a város egy másik arcát.
Mi a program célja?
Az érzékenyítés, ami témától és tanórától függetlenül jelen van, és jelen is kell, hogy legyen a középiskolában. A cél, hogy a gyerekek rezonáljanak arra a környezetre, amiben élnek, hogy észrevegyék az apró részleteket is. Meg arra, hogy lássák, élnek mellettünk olyan emberek, akik mások, mint ők. Remélem, hogy akik még nem találkoztak eddig ezzel, esetleg előítéletekkel érkeznek otthonról vagy az iskolából, megértik, hogy miért fontos az övékétől eltérő gondolkodással, érzékenységgel szembesülni. A célunk, hogy a tapasztalatot szembeállítsuk az előítéletekkel.
