A Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége (MATEHETSZ) egyik idei felhívása peregrinus klubok létrehozását támogatta. Peregrinus, vagyis vándor: a tanulmányaikat külföldön folytató tehetséges hazánkfiai a szervezett találkozókon megoszthatják élményeiket, tapasztalataikat a következő generációkkal. Az első rendezvényt október végén Pomázon tartották, ahol Bartha Mátyás jazz-zenész volt a főszereplő, meg persze a zongora.
- Hogyan mutatná be a pomázi Teleki-Wattay Művészeti Iskolát?- Szentendréről kerültem át tizennégy évesen a pomázi iskolába. Ennek több oka volt, családi és szakmai egyaránt: nagynéném és nagybátyám itt tanít, de fontos volt az is, hogy a környéken ez volt az egyetlen olyan zeneiskola, ahol jazzt lehetett tanulni. Ráadásul Nagy Jánostól tanulhattam, aki amellett, hogy nagyszerű zeneszerző és zongorista, kiváló tanár is. A pomázi iskola kis, szinte családias intézmény, ahol nagyon jól működtek a dolgok annak idején, és ahogy nemrég láthattam, ez még mindig így van.
- Hányan jártak a jazz tanszakra?
- Általában négy-öt, legfeljebb hat zongorista volt itt, mellettünk néhány szaxofonos és énekes tanult: összesen vagy húszan járhattunk ide. A személyre szabott oktatás ezért is garantált, hiszen itt mindenki ismer mindenkit. Míg a klasszikus zenészek tudnak otthon, egyedül gyakorolni, mi az időnk nagy részét együtt töltöttük, alaposan megismerve egymást. Az iskola eredményeit mi sem mutatja jobban, mint hogy többen tanultak tovább jazz vonalon. Ebben szerepet játszhatott, hogy minden évben bemutat az iskola egy zenés színdarabot, ahol főleg a jazzesek adják az élő zenét.
- Hogyan került a Kunstuniversität Grazba?
- Ez kalandos történet: először Amszterdamba felvételiztem, ahol egy nemrég újjáépített, kiválóan felszerelt épületben nagyon híres iskola működik neves tanárokkal. A felvételin zongoráztam, majd visszahívtak és közölték, hogy felvettek. Ezután „csak úgy” elmentem Grazba is, ahol úgy emlékszem, hogy nem játszottam túl jól, de a tizennyolc jelentkezőből felvett három zongorista között ott voltam én is. A mesterem, Nagy János pedig azt mondta, hogy nem kérdés: Grazot kell választanom.
- Miért?
- Mert a grazi Kunstuninak régi, nagy hírneve van, számos kiváló jazz-művész tanult itt. Az egyetem az oktatásban a hagyományosabb irányt követi, ami ebben az életkorban hasznosabbnak tűnt. És azt is mondják róla – ez pedig beigazolódott –, hogy itt helyrehozzák az ember hiányosságait.
- Ez mit jelent?
- Az esetemben a „time”-ról, vagyis az időről van szó, arról, hogy mennyire van ritmusban a játék. Az amerikai jazzesek úgy mondják: „your time has to feel good”, vagyis jó érzésnek kell lenni, amikor játszol. Ezen persze egész életemben dolgoznom kell, de az itteni mesterem és a tanáraim máris sokat segítettek abban, hogy megértsem, milyen mély részletekbe kell belemenni egy-egy számnál. Azt is megtanultam, hogy sosem lehetek felszínes.
- Most Olaf Polziehnnél tanul. Ki ő?
- Nagy Jánoshoz hasonlóan kiváló zongorista, aki olyan zenészekkel játszott és játszik együtt, akikről fiatalon csak álmodni merünk. Tanárként és emberként egyaránt sokat köszönhetek neki.
- Milyen rendszerű a grazi képzés?
- Az itteni jazz tanszék egy hangulatos külön épületben működik, ahová összesen körülbelül százan járunk. Olyanok vagyunk, mint egy család: mindig mindenki együtt van, még vasárnap este is bent gyakorolunk. Az igazgató és sok tanár is amerikai, ezért a képzés számos eleme az ottani rendszert követi, ami nem baj, hiszen a jazz is az óceán túloldalán született. Az iskolában a big band olvasás és a hangszerelés különösen fontos. Az órarendünk minden évben változott: az első évben például viszonylag kevés órám volt, köztük improvizáció, jazzelmélet, hallásfejlesztés, zongora, zenekari gyakorlatok, vagy egy itteni specialitás, a ritmusóra. Nagyon hasznos, hogy mindenkinek kötelező a dob két szemeszteren át.
- Milyen nyelven zajlik az oktatás?
- Nagyon nemzetközi társaság van itt, ezért angolul folyik a képzés, bár én a zongoratanárommal németül beszélek. A hallgatók között kevés az osztrák, úgy látom, ők inkább Bécsbe mennek tanulni, és ha Ausztriában akartam volna maradni, talán azt választottam volna én is. A grazi iskola egyébként ingyenes, ami nagy segítséget jelent, ahogy az az intenzív és kedvezményes német nyelvkurzus is, amin itt részt vehettem. Rendszeresen jönnek ide neves zenészek workshopot tartani: a nagy öregek bölcs mondataiból rengeteget lehet tanulni. Mert szerintem azt képtelenség leírni, mi a jazz, azt viszont rendkívül tanulságos megismerni, hogy kinek-kinek mit jelent.
- Önnek mi a jazz?
- A jazz számomra elsősorban egy olyan, amerikai eredetű zene, melynek a ritmus az improvizáció talán a leglényegesebb része, de ezen kívül sajátos harmónia- és dallamvilág is jellemzi. A XX. század elejétől a hetvenes évekig tartott a jazz valódi fejlődése, utána fúziós és „poszt” irányokba haladt tovább, de a mai napig vannak olyan zenészek, akik újdonságokat hoznak. Grazban van lehetőségem azokkal találkozni személyesen, akik „megalapították” ezt a műfajt.
- Hol képzeli el a jövőjét?
- Most negyedéves vagyok alapképzésen, de nem maradok mesterképzésre. Sokat köszönhetek ennek az iskolának, de úgy érzem, már túl sok a számomra. Eleget játszom itt, koncerteket adok rendszeresen, fenn is tudnám tartani magamat, tehát logikus volna maradni, de úgy érzem, el kell mennem. Jövőre a cél: New York, ahol tavasszal jártam és rájöttem, hogy ott játsszák a legjobban azt a zenét, ami engem érdekel.
- Grazból látogatott haza Pomázra, ahol a peregrinus klub első vendége volt. Milyen benyomásokat szerzett?
- Három éve nem jártam már a volt iskolámban, ezért az első pillanatok szinte sokként értek, hiszen régen rengeteg időt töltöttem itt. A nagyteremben vártak a volt tanáraim és az újak közül is jó páran, akik magukkal hozták a tanítványaikat. Játszottam nekik, aztán a zenéről beszéltem. Személyes, jó hangulatú találkozó volt, örültem, hogy meghívtak. Annak idején én biztosan boldogan hallgattam volna egy olyan zenészt, aki néhány külföldön eltöltött év után beszámol a tapasztalatairól.
