Interjú Csermely Péter professzorral
Nyolc évvel ezelőtt Csermely professzort Münsterben megválasztották az ECHA (European Council for High Ability, Európai Tehetségtanács, Hollandiában bejegyzett, 1987-ben alapított civil szervezet) elnökének, 4 évvel később, 2016-ban a bécsi konferencián a tagok ismét bizalmat szavaztak neki; a napokban járt le a már meg nem hosszabbítható elnöki mandátuma. Az ECHA elnökekeként eltöltött nyolc évről és az ez idő alatt az életében történt változásokról kérdeztük a professzor urat.
Nyolc évvel ezelőtt miben láttad az ECHA jelentőségét, mi vezetett ahhoz, hogy elfogadd az elnöki tisztséget?
Franz Mönks professzor (1932-2020), az ECHA korábbi elnöke kért fel erre a tisztségre. Minden előzmény nélkül megkérdezte: mi lenne, ha téged jelölnélek elnöknek? Érdekes volt ez a felkérés, mert korábban nem vettem részt az ECHA munkájában. A magyar tehetséggondozásról ugyan többször írtam már, de a tehetséggondozás területén nem jelentek meg tudományos cikkeim. A fokozatos fejlődés híve vagyok, nem tartom természetesnek, hogy egyszer csak meghívunk valakit egy elnöki pozícióra. Tudtam, hogy a megválasztásom egy különleges szituációt eredményezhet, mert hirtelen egy olyan ember kerülhet az ECHA elnöki posztjára, akit az ECHA tagok – néhány kivételtől eltekintve – nem igazán ismernek.
Hogy miért vállaltam mégis egy olyan szervezet elnökségét, amelyik engem nem ismert? 2012-re a magyar Tehetségpont hálózatosodásra való törekvései szép sikert értek el, és nagyon bíztam benne, hogy érdemes egy hasonló hálózatot más országokban, egész Európában is létrehozni. Ebben pedig egy olyan szervezetnek mint az ECHA, potenciálisan meghatározó szerepe lehetett. Igazából ez volt a legjelentősebb oka annak, hogy egy ilyen nagy kihívást jelentő szituációba belementem.
Elnökként az első egy-két évben rengeteget kellett tanulnom arról, hogy hogyan kell egy európai szervezetet vezetni. Meg kellett értenem az európai kultúra sokszínűségéből fakadó más-más értelmezési kereteket, és elfogadhatóvá kellett tennem ezeket a tagok számára, hogy együtt tudjunk dolgozni.
Az ECHA mindig is Európa, illetve a világ legjelentősebb tehetséggondozással foglalkozó kutatóit tömörítette. Elnökként rájöttem, hogy az ECHÁ-ban, a szervezet struktúrájából adódóan, az eredeti elképzelésemnek, a „szervezetek szerveződésének” kevés hely maradt. Bár mindig is volt rá lehetőség, mégis alig 4-5 szervezet csatlakozott az ECHÁ-hoz az évek folyamán, azaz létre lehetett, illetve kellett hozni a tehetséggondozó „szervezetek szervezetét”, ez lett az ETSN (European Talent Support Network, Európai Tehetségsegítő Hálózat). A második év végére sikerült összecsiszolódni az ECHÁ-val, akkor tudtam elfogadtatni a magyar modell alapján felépülő Európai Tehetségsegítő Hálózat alapelveit.
Még most sem mindenki számára világos, hogy – hiába hasonlóak a céljaik – ez két szervezet: az ECHA és az ETSN nagyon is más tagsági kört fednek le, és eltérő profillal rendelkeznek. Sokan a mai napig össze is keverik őket, nem értik, hogy miért kellett létrehozni az utóbbit. Pedig hasonlóságuk ellenére a köztük lévő különbségek miatt mindkettőnek megvan a maga létjogosultsága. Az ECHA személyek szerveződése, az ETSN szervezeteké. A két szervezet közötti hosszútávú együttműködési megállapodás megsokszorozza mindkettőnek az erejét.
Idejétmúltnak tartod a csupán személyekre támaszkodó szervezeteket, mint az ECHA?
Nem, sőt! A tehetséggondozás egy rendkívül sokszínű, sokféle megközelítést igénylő, folyamatosan változó tudomány és gyakorlat, ami állandó nemzetközi egyeztetést igényel. Ennek az egyeztetésnek nem csak a szervezetek, de az emberek között is folyamatosan meg kell történnie. Sokan nem kötődnek, nem akarnak szervezetekhez kötődni, és ez így van jól. A tehetséggondozás személyes dolog, és tudományterületet épített ki magának, amelyet nem szervezetek, hanem személyek művelnek. Az ECHA-nak igen hosszú távú jövője van, amit az is mutat, hogy több mint három évtizeden keresztül kiállta már az idő próbáját.
Mennyiben lettél más az elmúlt nyolc évben, mennyiben változtatott meg az ECHA elnökség?
Teljesen más ember lettem ez alatt a nyolc év alatt. Talán úgy tudom megfogalmazni, bár ugyanaz az ember vagyok, más tulajdonságaim lettek dominánssá az elmúlt nyolc évben. Érdekes, amikor beleolvasok a 10-12 évvel ezelőtti írásaimba, rácsodálkozom arra, hogy ma is sok mindent ugyanígy írnék le, de ma már teljesen mást értenék alatta.
Az elmúlt években elmélyült a világról alkotott szemléletem, úgy érzem, hogy egyfajta "új megértést" nyertem. Ennek az új megértésnek a lényege, hogy sokkal közvetlenebb kapcsolatom lett a Teljességgel, ahol a Teljességet én Istennek fogalmazom meg, Jézus Krisztusnak és Szentléleknek, de ebben a kontextusban most a teljesség jelentését szeretném kiemelni. Napibb, élőbb megértésem lett arról, ami megérthetetlen: hogy mi a Teljesség a világban, aminek különböző kis-kis szeleteit valósítjuk meg a saját életünkben.
A tehetséggondozás is akkor van a helyén, ha az ember felkészül arra, hogy a nap bármely pillanatában találkozik valakivel, aki sokkal másabb, mint ő, és nagyon sok szempontból sokkal többet ér, mint ő. Miért? Mert az a másik ember a Teljességből egy másik szeletet tükröz, vagy más mértékben tükrözi azt a szeletet, mint én. Ezért kölcsönösen mutatunk valamit a Teljességből, ami mindenkinél más. A Teljesség természete ilyen értelemben végtelen. Mindegyikünknek, aki ide születik a Földre, jut egy szelet belőle. Ezáltal azonban állandó rácsodálkozással élhetünk a világban, megláthatjuk, hogy az mennyire gyönyörű, milyen sokat ad nekünk, és micsoda alázattal kell viszonyulni mindenhez, amivel találkozunk. Nos ez az alázat nem volt meg bennem ilyen mértékben nyolc évvel ezelőtt. Ahogy idősödőm, és egyre több tapasztalatot szerzek – nem utolsósorban a Teljességről – úgy fejlődik ki bennem ez az alázat. Ezt egy kulcsfontosságú változásnak tartom magamban.
Mennyiben formált engem az ECHA az elmúlt nyolc évben? Alázatot adott. Mert egy nemzetközi, európai színtér, ha az ember nem hadszíntérnek, mint sokan, hanem együttműködési szintérnek fogja fel, akkor segíti az embert abban, hogy alázatot tanuljon, hogy felismerje azokat az értékeket, amiket kaphat különböző országok különböző embereitől, szokásaitól, hagyományaitól, megoldásaitól stb. Ennek láthattam át egyfajta mélységét az ECHA-ban való munkálkodásom során.
A mai Csermely Péter elvállalta volna-e az ECHA elnökségét?
Ez így egy „történelmietlen” kérdés, nem lehet megválaszolni, mert a mai Csermely Péter mögött már egy nyolc éves elnökség áll. Mindig úgy éreztem, hogy egy ember egy bizonyos pozícióban elhasználódik az évek folyamán, azaz muszáj, hogy valaki más vegye át tőle a feladatokat, hogy friss szemléletet adjon egy szervezetnek. Hogy ez hány év, az egy jó kérdés. Mostanában szembesülök azzal, hogy vannak olyan tisztségek, mint például egy lelkipásztoré, avagy papé egy gyülekezetben, ahol tudni kell hosszasan együtt élni a közösséggel, kísérni őket a hullámvölgyeken át, ahol tudni kell együtt szenvedni vagy örülni az emberekkel. Ezek a szituációk nem fejlesztési projektek, amit átadhatok valakinek, amikor eljutottunk már oda, ahova indultunk.
Én az ECHA-nak már sokkal többet nem tudnék adni. Ráadásul közben egy teljesen új életpályára kerültem át, egyetemi hallgató lettem teológiából: evangélikus lelkésznek készülök. Ez a ráfordítási időben is kizárja azt, hogy egy ilyen fontos tisztséget folytathassak. Nagyon sok hálával tartozom Lianne Hoogeveen-nek, hogy idén szeptember 10-étől elvállalta az ECHA elnökség feladatát.
Mit értékelsz az elmúlt nyolc év a legkomolyabb sikerének az ECHA-n belül?
Legfontosabb eredménynek ez ETSN létrejöttét, illetve annak önállósulását tartom. De emellett nagyon fontosnak tartom a tematikus konferenciák megalapítását, hiszen az évek során világossá vált, hogy sokan szeretnének ECHA-konferenciát rendezni, és sokakat vissza kellett utasítanunk. A cél az volt, hogy a tematikus konferencia legyen kisebb és specifikus. A koronavírus-helyzet persze sok mindent átértékeltet velünk, kreatív megoldásokat kell majd találnunk a konferenciáinkra is.
Komoly eredmény az is, hogy az ECHA oktatási programja transzparens, átlátható keretet kapott; húsz évig ment úgy, hogy szerte a világon kiváló programok folytak, de ezek közel sem voltak egyformák, nem voltak nyomon követve, ez pedig fokozódó bizonytalanságot teremtett. Felmerült a jogos igény, hogy tisztázzuk, hogy mi ebben az oktatási programban a közös. Nagyon hálás vagyok a Christian Fischer professzor-vezette Oktatási Bizottságnak, akik ezeket a sztenderdeket sok éves munkával és nemzetközi egyeztetéssel megfogalmazták és elfogadtatták.
Azt is fontosnak tartom, hogy sok minden másban is a transzparencia lett jellemző az ECHA munkájára, egy csomó olyan döntést sikerült elvi alapokra terelni, amelyek korábban ad-hoc módon születtek meg. Nem állítom, hogy ez egy befejezett folyamat, de jó úton haladunk.
Nagy öröm volt számomra, hogy szépen sikerült megünnepelni a szervezet 25. és 30. évfordulóit, a 25 év történetét és a konferenciák történetét is összegyűjtöttük. Így az ECHA története nem múlik el nyomtalanul, dokumentálva lett. Ez számomra meghatározó dolog volt. Ne felejtsük el, hogy az ECHA nem sokkal a rendszerváltás előtti időszakban született 1987-ben, az egyik célja éppen Európa két felének összehangolása volt, azaz egy elképesztően sajátos európai helyzet formálta meg.
Különlegesen fontos eredménynek tekintem, hogy két jelentős és egymással nem barátságos viszonyban lévő szakmai műhely vezetőjét sikerült kibékítenem egymással: Franz Mönks-szel közösen ellátogattunk Joan Freeman professzor asszony lakásába. Egy nagyon szép, több órás beszélgetésben, a jelenlétemben (csaknem húsz év után) kibékült egymással az ECHA alapító elnöke (Joan Freeman) és a szervezet későbbi háromszoros elnöke (Franz Mönks). Később Dublinban az ECHA konferencián még táncoltak is egymással.
Balról jobbra: Csermely Péter, Joan Freeman, Franz Mönks
A saját életedben mit értékelsz az elmúlt évek legfontosabb eredményének?
Azt, hogy elmélyedt a lelkiségem, a Teljességgel való kapcsolatom intenzívebb lett, ami végtelenül nagy örömmel tölt el. Sokkal kerekebb életet tudok élni, mint pár évvel ezelőtt. Ez pedig hihetetlen nagy tisztaságot, alázatot és szegénységet ad (kiterjesztett értelemben véve mindegyiket). Kikristályosodtak az életemben azok a dolgok, amiért igazán érdemes élni. A jó értelemben való elszegényedés az, amikor a felesleges dolgok elmaradnak az ember életéből, és csak azok maradnak meg, amik valóban a legfontosabbak. És számomra most már világos, hogy a legfontosabb dolgok mind-mind a Teljességgel vannak összefüggésben.
A Teljesség egy gyönyörűséges mérce, van fénye és van szeretete. Ezeket a tulajdonságokat iránytűként használva elkezd az ember élete rendeződni, és egy idő után gyönyörűséges szegénységbe megy át. Természetesen az életemnek ez a rendeződési folyamata ma is tart, örülök, hogy a kegyelem erejével lépéseket tudok tenni ezen az úton.
Manapság a szakmádban mi foglalkoztat a leginkább?
A szakmámban is elkezdtem meglátni, hogy mi az, ami igazán fontos. Ilyen dolog nagyon kevés van, talán 2-3, és nem is biztos, hogy abból egyet is mi találunk meg, de örülhetünk, ha valami kis közünk van hozzá. A hálózatkutatásban is sok olyan csapda, kísértés van, hogy az ember bizonyos elemeiben leragadjon, vagy óriási dolognak tartsa, amivel éppen foglalkozik. Annak az átlátásához, a megérzéséhez, hogy mi igazán fontos egy-egy tudományterületen, sok idő kell, legalább tíz év, emellett alázat is kell ahhoz, hogy ez megtörténjen. Hogy mi az igazán fontos egy-egy területen, azt nem magunktól látjuk meg, hanem, ha nyitottak vagyunk rá, akkor megkapjuk ezt a kegyelmet. Jelenleg, engem a hálózatkutatásban az foglalkoztat nagyon, hogy hogyan változnak, fejlődnek a hálózatok, mi mozgatja a fejlődésüket, mitől és hogyan tanul egyetlen sejt.
Hát ez már a világ nagy kérdéseinek egyike…
Ez már az, de kisebbekkel nem érdemes foglalkozni. Bizonyos értelemben itt is el kell szegényedni, és elkezdeni a mindenség távlatából szemlélni az életet. Akkor az ember rájön, hogy annak a 90%-a, amit korábban csinált, értéktelen volt, és arra is rájön, hogy ezt mind-mind érdemes elhagyni, minek cipelgesse… Amikor elhagyjuk a nem fontos dolgokat, sokkal boldogabbak, könnyebbek leszünk. Szállni kezdünk. Talán néha már nem is ideát...
Ez együtt jár azzal, hogy az életünkben egyre közelebb kerülünk a Teljességhez. Ez a közelség persze messze nem zárja ki a mindennapi tevekénységeket. Sőt! Most például mi itt beszélgetünk az interjú kapcsán, de én nemcsak egy barátommal, hanem a Teljességgel is beszélgetek. Így is át lehet élni a minőségi időt, hogy egy plusz fő: a Teljesség, másképp fogalmazva: Jézus Krisztus is velünk ül az asztalnál, csak nem mindig vesszük Őt észre. Pedig rá kell döbbennünk arra, hogy asztalt Jézus Krisztus jelenléte teszi asztallá egyedül.
Nehéz volt-e összetartani az ECHÁ-t, egy ennyire sokszínű közösséget, ahol a gyakorlat találkozik a tudománnyal?
Nehéz volt. Igen: tudomány és gyakorlat találkozik ebben a közösségben, de más-más európai gyakorlatok is találkoznak, meg generációk és a tudományterületek is találkoznak benne, és egyik fajta összetartás sem egyszerű.
Az ECHÁ-nak az alapküldetése, hogy a tudományt és a gyakorlatot összekösse, a kettő közti különbséget áthidalja. Ez egy olyan híd szerep, amit az ECHA nagyon jól csinál. Miért csinálja nagyon jól? Mert ebben a közösségben a tudósok nem nézik le a praktizáló embereket, hanem tanulnak tőlük. Ott van például Joan Freeman, aki mind a mai napig végtelen alázattal hallgatja meg a legpraktikusabb beszámolókat, mert mindegyikben fel tud fedezni valami érdekességet a maga számára, ami később akár tudományos átgondolásra is érdemes. De ugyanilyen vezető Albert Ziegler és sok mindenki mást is fel tudnék sorolni. Azt lehet mondani, hogy az ECHA meghatározó egyéniségei mind ilyenek voltak, Mönks professzor is természetesen. Ez nagyon rányomta a bélyegét az ECHÁ-ra: többet már nem lehet ezt a szervezetet úgy elképzelni, hogy ez az odafigyelés ne tartozzon a lényegi tulajdonságai közé. Ez egy nagyon szép dolog ebben a szervezetben.
Van saját koncepciód arról, hogy mi is a tehetség?
Nincs. Azt gondolom, hogy a tehetség mint fogalom nagyon közel áll a Teljességhez, közel van egy olyan komplex fogalomkörhöz, amit ésszel már nem lehet felérni, csak megérezni lehet. Gyönyörű pillanatok azok, amikor egy beszélgetés kapcsán az ember rádöbben arra, hogy az, akivel éppen beszélget, kiemelkedően tehetséges, és ebben teljes lesz a bizonyossága. Az azonban már nem biztos, hogy meg is tudná fogalmazni, hogy miért gondolja így. Szép volt a számomra az, hogy a világ legjobb tehetséggondozóival beszélgetve ez egy közös élményünk volt.
Fontos, hogy egy ilyen sokszínű dolgot, mint a tehetség, többféleképpen tudományosan is definiáljunk, mérjük, fejlesszük stb. A tehetség lényege szerintem, hogy mindig ad újat az embernek, éppúgy, mint a Teljesség megismerése. Dimenziókban ad újat, újra és újra megdöbbent a mélységeivel. Mikor úgy érzed, hogy végre kényelmesen mozogsz egy általad megismert dimenzióban: egyszerre csak egy újabb mélység tárul fel, és ez a folyamat olyan végtelen, mint a Teljesség maga…
Hogy látod, a tehetséggondozás területén melyek most a legkomolyabb kihívások Európában?
Hadd induljak ki a vírushelyzetből! Ez nem egy pillanatnyi állapot az emberiség életében. Meggyőződésem, hogy azért kaptuk, hogy az emberiséget egy új pályára terelje át. Fenntarthatatlan az a pálya, amin az emberiség eddig haladt. Fenntarthatatlan, abban az értelemben, hogy a Földet tönkreteszi, és abban az értelemben is, hogy az emberiség saját magát is tönkreteszi, mert a szegények számát elképesztően megnöveli, és a gazdagok zömének kielégíthetetlen boldogtalanságot ad. A vírus arra figyelmeztet bennünket, hogy alázattal, tisztasággal és szegénységgel, mindhárom szó kiterjesztett értelmében is, vissza kell, hogy fogjuk magunkat. Nem habzsolhatunk tovább úgy, ahogy az elmúlt évtizedekben tettük. Elképesztő gazdagodásunk során nem vettük azt észre, hogy az életünk nem a lényegi dolgokkal, hanem a szeméttel gazdagodott. Ha visszatérünk ugyanahhoz az életformához, amit eddig éltünk, akkor az emberiség tönkre fog menni. Ökoszisztémaként a Föld is érzi, hogy ez fenntarthatatlan, ezért elkezd tenni ellene valamit. Visszacsatol, amit mi visszacsapásként élünk meg. Pedig tanítás és üzenet.
A válságok állandósulása egy nagyon új helyzet. Ezeknek a helyzeteknek a megoldásában a nagy kreativitással rendelkező emberek – nem lebecsülve az átlag józanságát – kiemelkedő módon, nagyon sokat tudnak segíteni. De nem kellőképpen készítettük fel őket arra, hogy valóban segítsenek válaszokat találni. Önkritikusan beismerve: én sem igazán vettem ebben részt. Ezzel a problémakörrel a tehetséggondozás még nem igazán szembesült, sokkal alaposabban el kell kezdenünk felkészíteni a fiatalokat a segítségnyújtásra. Lelkész-hallgatóként ennek a fontosságát és elképesztően gazdag lehetőségeit mélyen átélem.
Az elmúlt években hatezerre nőtt azoknak az embereknek száma, akik az ECHA Facebook csoportjának a tagjai lettek. Az ECHA tagok száma ötszáz... Érdekes megnézni, hogy az ECHA-csoporttagok zöme Európán kívüli, rendkívül szegény, tehetséggondozási hagyományokkal nem rendelkező országokban él. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy e nehéz sorsú emberek a tehetséggondozásban kitörési pontot keresve részesei akarnak lenni Európának, a tehetségnek, az európai tehetségnek. Nekünk pedig ezeket a kitörési pontokat meg kell tudni nekik adni. Ez messze nem csak önzetlenség, de önző, saját érdekünk is. Itt nem a brain-drain-re gondolok, hanem arra, hogy egyetlen Föld van, és mindannyian vele pusztulunk, ha a mindenhol lévő tehetségeit nem hozzuk abba a helyzetbe, hogy a közös otthon gondjain enyhíthessenek (és enyhíteni is akarjanak). Nagyon fontos az olyan terepeken dolgozók munkája, mint az indiai Narayan Desai tehetség központ vezetőjéé, aki a tehetséggondozáson keresztül kilátástalan sorsoknak kitörési pontokat tud adni. Meg kell próbálnunk a Föld elszegényedő lakosságának egy részét beemelnünk a tehetséggondozásba.
Adjon mindehhez nekünk azokon a nagyon változatos terepeken, ahol életünk Útja vezet, erőt, bölcsességet, belátást, és irgalmat a Mindenható!
Az interjút Fuszek Csilla készítette.
